Akkor is így kezdődött! – süthetjük el a népszerű közhelyet az ázsiai fegyverkezési versenyt látva, miközben csak remélni tudjuk: most nem így fog. Egy minapi hír szerint Japán a második világháborúhoz mérhető lépétékben készül haderejét fejleszteni a Kína és Észak-Korea jelentette fenyegetés miatt.
Ha visszamegyünk az időben 20-25 évet, ugyanezzel a kijelentéssel Kína és Tajvan viszonyában találkozunk. Az ezredfordulón Peking körülbelül a hetedét költötte a hadseregére, mint most, s ezzel a hatodik helyen állt a világranglistán. Az Egyesült Államok az 1979-1982-es tajvani védelmi reform keretében összesen 900 millió dollárt költött a „szigetországra”, 2000 körül viszont már éves szinten 3-4 milliárdot, vagyis a korábbi 15-18-szorosát. Igaz, hogy közben nem vitatta formálisan az „egy Kína” elvet Washington, de ki ne érezné feszélyezve magát, amikor egy szuperhatalom fegyverraktárt rendez be a kertvégi kisházban lakó forrófejű rokonnál? Peking ezért beletaposott a gázba és három helyet javítva már a következő évben fellépett a dobogóra, majd 2002-ben „ezüstérmes” lett a haderőfejlesztési versenyben, s ezt a pozícióját rendületlenül őrzi huszadik éve.
Amerikának, meglehet, az volt a célja a verseny szításával, hogy lassítsa Kína növekedését, ami már akkoriban is ijesztő méreteket öltött. Az ázsiai óriás részesedése a világ GDP-jéből 1980 és 1990 között 0,8 százalék volt (18. hely; Tajvané 1,1 százalék, 15. hely), viszont a XX. század utolsó évtizedében 7,6 százalék, amivel harmadik lett (Tajvan 1,6 százalékkal a 10.).
A Szovjetunióval szemben ez a recept bevált, Kína esetében azonban nem, és megbukott Észak-Koreában is, ahol ugyan a hatlomnak valóban választania kellett a katonai kiadások növelése és a jóléti intézkedések között, ám az éhínségek és az ellátási zavarok nem vonták magukkal a Kim-dinasztia bukását. Phenjan ugyanakkor az „atomklub” tagjává vált, ballisztikus rakétái elvben elérhetik az USA-t, és képessé vált (kém)műholdak pályára állítására. S mielőtt bárki legyintene, hogy „Ugyan, Korea, hagyjuk már…” – szintén friss hír, hogy Washington B-52-eseket és F-22-eseket irányított a térségbe a Dél védelmében.
A Nyugat által diktált fegyverkezési verseny tehát a visszájára sült el a Csendes-óceáni térségben. Kína és Észak-Korea valóban fenyegető erővé váltak, kérdés ugyanakkor, hogy erre a kihívásra csakugyan az-e a legjobb válasz, ha Japán is fegyverkezni kezd? Tokió ráadásul azonnal kihúzta a gyufát Pekingnél, az ismertetett tervei szerint ugyanis a védelmi képesség fejlesztésének jelszavát hangoztatva valójában elsőcsapás mérésére is alkalmas rendszerek beszerzését tervezi a következő öt évben. Washingtonban mindenesetre örülnek, hogy az Amerika által 1945 után a japánokra erőltetett pacifizmusnak vége – nyilván azért, mert a gazdasági nyomásgyakorláson kívül nem ismernek más módszert a nemzetközi kapcsolatok kezelésére, és japán fegyverkezése újabb szintlépésre kényszeríti Pekinget és Phenjant.
Grúzia és Ukrajna példáit látva azonban nagyobb a valószínűsége annak, hogy előbb sül el véletlenül egy puska, háborúba rántva Kelet-Ázsiát, minthogy a két kommunista ország belerokkan a versenybe; illetve annak, hogy ha végleg sarokba szorítva érzik magukat, a megadás helyett a támadást választják majd.
