Egy ismert mondás szerint az amatőrök hadászatról a profik logisztikáról beszélnek. Ukrajna sok fegyvert kapott nyugatról, de sok félét is, ez pedig komoly problémát okoz az utánpótlás, karbantartás és kiképzés megszervezésénél.

A háború kezdetén a sárga karszalagos hadsereg leginkább a Szovjetuniótól származó eszközökkel volt felszerelve, ezekkel már meg volt a kellő tapasztalat, volt hozzá ipari háttér és elég nagy mennyiséggel is rendelkeztek, hiszen az utódállamok közül Oroszország után ők örökölték a legtöbb és legmodernebb fegyvert. A technika egy jó része viszont tartalékba lett helyezve az elmúlt évtizedekben és az állagmegóvást elhanyagolták. A háborúra készülvén sokat felújítottak, vagy még valamilyen szinten modernizáltak is, de korábban kivont típusokat is – mint például a 2s7 önjáró löveg – szolgálatba állítottak.

A február 24-én eszkalálódó harcok elhúzódásával fogyatkozni kezdett az ukránok nehéz fegyverzete, a tartós tárolásban lévő tartalékot kellett volna ipari szintű nagyjavítást követően a frontra küldeni, de ezt elég nagy sikerrel akadályozták az oroszok, mert képesek voltak csapást mérni a létfontosságú üzemekre, raktárakra. A kijevi rezsim támogatására már csak ezért is megkezdődött a NATO-szabvány technika beáramlása az országba, a típuskavalkád pedig azóta is csak nő.

Az egy dolog, hogy többnyire 155 mm-es űrméretűek az új lövegek és önjáró lövegek (bár van 105 mm-es hegyi tarack is), de típusuk eltérő, így a kiszolgálásuk is eltér, sokféle alkatrészt kell megfelelően raktározni és oda kiszálítani, ahol szükség van rá. Amikor az ukránok veszteségeket szenvednek a tüzérségi párbajokban, vagy valamilyen meghibásodás miatt kiesik néhány üteg, nem biztos, hogy azonos típussal tudják pótolni, ezért a kezelőszemélyzet csereszabatossága nem éppen ideális.

Ha a lánctalpas csapatszállítókat és gyalogsági harcjárműveket nézzük, akkor eddig MTLB-kel és BMP-1/2-vel voltak felszerelve, a veszteségek pótlására sok M113-ast kaptak különböző modifikációkban, ahogyan azt az adományozó országok modernizálták, a leginkább eltérő az ausztrál M113as4 verzió. Most pedig kapnak még német Marder, brit Bulldog és amerikai Bradley páncélosokat, amik teljesen eltérnek egymástól és az eddig is használt eszközöktől.

A fogyatkozó 23 mm-es Silka és 30 mm-es Tunguszka gépparkot Gepard légvédelmi páncélosokkal támogatták meg a németek, amely a hetvenes években lépett szolgálatba és 2010-ben lettek kivonva. Fő fegyverzete két darab svájci 35mm-es Oerlikon gépágyú. Bern azonban nincs elragadtatva attól, hogy háborús övezetbe exportáljanak fegyvert és lőszert, ez pedig megint csak megnehezíti a Gepardok kiszolgálását.

Az AMX-10 RC felderítő páncélos 1981-től állt szolgálatba a francia hadseregben, nagy exportsikereket nem ért el, az ára egy alapharckocsiéval vetekedett, meglátjuk mire lehet használni egy ilyen háborúban. De a lényeg, hogy szintén nem egy könnyen fenntartható eszköz.

Harckocsik terén az ukránok a T-64, T-72 és T-80 variánsokra támaszkodnak, megjelenésre és tömegre nincs nagy eltérés köztük, mindegyik 125 mm-es löveggel van ellátva, így sok mindenben hasonló a kiszolgálásuk, de például motor tekintetében már nagyok az eltérések. Négyütemű dízelmotor, kétütemű ellendugattyús dízelmotor és gázturbina. Ehhez jön most hozzá az angolok adománya, a Challenger 2-es alapharckocsi (képünkön). Az interneten általában azt lehet olvasni, hogy ez egy remek eszköz, nagyszerű a védettsége és a tűzereje. Nos, az exportpiacon rendkívül gyengén teljesített, csak Omán vett belőle 38 darabot, Irakban egy példánynak átütötte a páncélteknőjét szemből (ahonnan a legjobban védettnek kellene lennie) egy orosz gyártmányú RPG-29-es vállról indítható páncéltörő rakéta. A 120 mm-es L30A1-es lövege az utolsó, amely még huzagolt és képessége jelentősen elmarad a modernebb sima csövű társaitól, a lőszere sem csereszabatos velük, ezért is fogják leváltani a brit harckocsik modernizációja során a Rheinmetall 120 L/55-ös típusára. Tömege alaphangon 64 tonna, pótpáncélzattal pedig már 75, ez rendkívül sok az előbb említettekhez képest, amik ugyebár megállnak 45 tonna körül.

A szovjet eredetű harckocsi szállítók teherbírása 60 tonnánál nem szokott nagyobb lenni, tehát szükség lesz még valamire, ami el is bírja, a Challenger 2-eseket. Európában a kamionok megengedett legnagyobb össztömege 40 tonna szokott lenni, ritkán van eltérés, így jobban kell majd figyelni a kisebb hidak terhelhetőségére amikor megtervezik az akciókat.

A sort még folytathatnánk a gumikerekes páncélozott harcjárművekkel, légvédelmi rakétákkal, teherautókkal, kézi fegyverekkel, kommunikációs eszközökkel, de már a fent említettek alapján is világos, hogy a változatosság ez esetben – és szemben a latin mondással – nem (csak) gyönyörködtet, hanem komoly fejtörést is okoz. Szóval, nem lennénk az ukrán hadtáposok és stratégák helyében.

Előző cikkFegyverözön Ukrajnának: A háború mámorában a Nyugat
Következő cikkBűnszervezetté nyilvánítanák a Wagnert, de miért is?

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét