Szellemileg mindenképpen kimerítő interjút adott a Válasz Online-nak Pavlo Klimkin volt ukrán külügyminiszter, aki olyan, mint a viccbéli Móricka: mindenről ugyanaz jut az eszébe. Csak neki a magyar kormány.
Az ő véleménye szerint Ukrajnában a többségi nemzet és a kisebbségek viszonya már-már harmonikus, csak Budapest szítja folyamatosan az indulatokat, például azzal, hogy mindenféle támogatásokat nyújt és útleveleket osztogat „teljesen átláthatatlanul”. (Értsd: a magyar kormány nem Kijevnek utalja a pénzt, hanem a magyar érdekképviseleteknek és adott esetben közvetlenül a rászorulóknak, nehogy véletlenül lába kéljen az adománynak.)
Klimkin kiemelte azt is, hogy az oktatási és nyelvtörvény szerinte egyáltalán nem diszkriminatív. Csak a magyar és a román kormány látja bele – nyilván rosszindulatból vagy a korlátoltságuk miatt – az őshonos etnikumok elukránosításának szándékát. Úgy fogalmazott: „Egyáltalán nem akartuk kisebbíteni vele a magyar öntudatot. Ellenkezőleg: lehetőséget akartunk adni a magyarok kezébe.”
A lehetőség ugyebár ebben az esetben azt jelenti, hogy a nemzetiségi nyelveket a kulturális élet szűkre szabott keretei közé, és a magánbeszélgetések szintjére szorították vissza. Oroszok, lengyelek, görögök, románok stb. egymás között tehát lehetnek azok, akiknek születtek, a lényeg csak annyi, hogy az identitásukat tessenek otthon felejteni, amikor kilépnek az utcára.
Természetesen a magyar kormány nemzetiségi politikája egy vesztes stratégiát követ, mert egyre kevesebb magyar van Ukrajnában. „Csökken a magyar tér” – mondta pogromokat könnyed hétvégi kikapcsolódásként űző Porosenko-kabinet egykori főkülügyére.
Klimkinnek, mi tagadás, igaza van, csupán két apróságról feledkezett meg. Az egyik, hogy az ukrán népesség 30 év alatt több mint 10 millió fővel csökkent (és ehhez adódnak hozzá a háború elől menekülők). A másik, hogy Kárpátalja történetesen egy Ukrajnának nevezett álladalom része, s ha tömegével vándorolnak ki onnan az emberek (még egyszer mondom, a többségi nemzethez tartozókhoz haslóan, sőt, talán annál kisebb arányban), akkor az nem Budapest kudarca, hanem annak a bizonyítéka, hogy Kijevnek egy emberöltő is kevés volt ahhoz, hogy felépítsen egy élhető, az állampolgárai számára anyagi és jogbiztonságot nyújtó országot felépíteni.
De ez is nyilván Budapest hibája, mint ahogy közvetve az orosz-ukrán háború is, mert fékeztük az ukránok NATO- és EU-csatlakozását. Ilyen egyszerű a világ Pavlo Klimkin szerint, aki annyira toleráns egyébként, hogy az interjúban „magyar származású ukránoknak” nevezte a kárpátaljai magyarokat…