Kering a neten egy montázs, amelyen két szobrot látunk. Az egyik a születés csodáját és az anyaságot ünnepli valahol Oroszországban, míg a másik egy holland városban áll, és a nőnek, amit mintáz, pénisze van. A kommentár szerint mindkét alkotás címe: a Mama – mi is felkaptuk rá a fejünket, főleg azután, hogy a német köztévében már ciki az anya szó…
Az ominózus poszt komoly indulatokat váltott ki a hozzászólókból. A kommentelők egyik fele arról írt, hogy a világ megérett a pusztulásra; a hollandok aberráltak; és ideje a dekadens Nyugat helyett a hagyománytisztelő kelet felé fordulnunk. A másik tábor érvek híján, és mivel képtelen védeni a védhetetlent, a szobor létezését is megkérdőjelezte, mondván az egész csak „agymosott fideszes propaganda” és „fotosop”.
Hűséges olvasóink már tudják, hogy a Bekezdéseknél szeretünk a dolgok mélyére nézni, az igazságot keressük, akkor is, ha amit írunk, gyakran a markáns véleményünket tükrözi a világról és annak bizonyos történéseiről. Szóval, lássuk a medvét!
A holland szobor valóban létezik, Femmy Otten alkotása, Hága központjában, a Grote Marktstraaton áll 2017 óta. Tehát épp annyira nem Bayer Zsolt agyszüleménye, mint az análdugós Mikulás vagy a tűvel átszúrt petesejtet szülő férfi szobra és a péniszszökőkút. Az anyasághoz azonban semmi köze, e tekintetben a poszt akarva-akaratlanul valótlanságot állít; Otten 3 méteres bronz figurája az „Élet ott van kint” címet kapta. Akkor ennyi?
Nem. Ha már idáig eljutottunk, érdemes a létrejöttének körülményeiről is megemlíteni néhány dolgot. Adódik például a kérdés, hogy kinek a fejéből pattan ki egy ilyen groteszk ötlet? A szobor megrendelője a Stroom Den Haag, a város egyik legrangosabb képzőművészeti és építészeti központja volt, a közterületi felállításához pedig az önkormányzat adott engedélyt, ami jól jelzi, hogy – bárki bármit mond – a normalitás elvesztette polgárjogát.
Természetesen a kivitelezésre nem véletlenül Femmy Ottent kérték fel. A nőt a jelenkori holland mesterek – tehát Van Gogh, Rembrandt, Vermeer és Bosch utódjaként – tartják számon, repertoárja pedig magáért beszél. Dicséretes, hogy szeret természetes anyagokkal, elsősorban fával dolgozni, és egy klasszikus művészhez méltóan letisztult a vonalvezetése, csak hát a tehetség és az érdem nem mindig járnak kéz a kézben. Egyik alkotása például egy magyar juhászhoz hasonlít, de a szűrköpönyeg valójában egy szőrös, egész testet beborító női nemi szerv. Egy másikon pedig egy hatalmas, kétvégű dildó áll ki egy bokáját fogó meztelen lányból…
Femmy Otten azt állítja magáról, hogy a természetes szépség megszállottja, hágai szobra pedig egy allegória, címét is a korai feminista költőnő, Emily Dickinson egyik verséből kölcsönözte. Dickinson azonban nem az obszcenitás úttörője volt, hitt az erkölcsben, a szemérmességben, a női és férfi szerepekben, vallásos volt, s amikor a belső kettősségről, a test börtönéről beszélt, akkor azzal nem az LMBTQ mozgalmak számára akarta előkészíteni a talajt, hanem tulajdonképpen a Bibliához nyúlt vissza: az ember teste a föld porából lett, lelke viszont Isten lehelete.
Ottennek tehát semmi köze nincs Dickinsonhoz.
Ráadásul le is leplezte magát, amikor egy interjúban afelett kesergett, hogy „Vajon megengedhető-e ez a sok meztelenség a közterületen? A szemérmesség egyre inkább terjed. Az egyszerű meztelenség már nem megengedett” – olvasható a Volkskrantban (2017. november 9.). Hozzátette: a szobrával a természetes meztelenségnek akar lándzsát törni. Mondjuk, azt nem értjük, hogy egy női test három kézzel és egy pénisszel hogyan lesz természetes? Az említett cikkből az is kiderül, hogy a költői cím és az alak fején ülő, óegyiptomi oroszlánfejű istenségre hajazó figura azért került a szoborra, hogy meg lehessen magyarázni: ez nem egy öncélú förmedvény, hanem egy sokszoros jelentéstartammal bíró műalkotás.
Így csempészik be tehát az életünkbe, a mindennapjainkba, így emelik a normalitás és a művészet szintjére az aberrációt és a dekadenciát. Ez az a bizonyos „soft power”, ami állandó nyomás alatt tart minket, egészen addig, amíg fel nem adjuk a harcot vagy meg nem szokjuk, hogy a világ „halad” és nekünk „haladnunk” kell vele.
