Bármilyen áldozatot is követel, a háború nem érhet véget, amíg Oroszország el nem veszti a Krímet és a Donyecken túli területeket; a határok módosítása, de még az oroszlakta területeknek biztosított bármiféle Ukrajnán belüli különleges státusz is veszélyes precedenst teremtene – szögezte le a brit védelmi miniszter egykori tanácsadója és egy befolyásos amerikai agytröszt, a Hudson Intézet elemzője a The Wall Street Journalban. Luke Coffey szavai nyersek és őszinték; kristálytisztán visszaadják az USA képmutató és embertelen hozzáállását a 2014 óta tartó konfliktushoz.
Mert, miről is van szó? Arról, hogy Washingtonban beárazták az ukránok és oroszok tízezreinek életét – az értékük pedig nulla. Mindegy hányan vesznek oda, ahogy az is, hogy milyen szenvedéseket kell még elviselniük; nem számít a szankciók gazdaságra gyakorolt hatása és az sem, milyen járulékos következményei vannak a harcoknak: például egy világélelmezési válság… A lényeg, hogy a „határok sérthetetlenségének elvét” meg kell védeni a „népek önrendelkezési jogával” szemben.
E logika mentén a szudáni polgárháborúnak addig kellett volna tartania, amíg Észak fel nem őrli a délieket, meg nem töri az ellenállásukat. De kit érdekel egy fekete afrikai ország? Dél-Szudán függetlenségi népszavazást tartott, a lakosság az elszakadásra szavazott, hát legyenek szabadok. Az ENSZ fel is vette az új országot a tagjai közé. Ha viszont a skótok vagy a katalánok akarnak önálló államot, az megengedhetetlen, a krími népszavazás csak csalás eredménye lehet, a kelet-ukrajnai oroszok véleményére pedig senki sem kíváncsi. Ugyanígy Transznyisztria, Dél-Oszétia, Abházia vagy Hegyi-Karabah – és még sorolhatnánk – lakói sem dönthetnek szabadon a sorsukról, hiszen „a nemzetközi jogba ütközne”, ha történelmileg, kulturálisan és etnikailag jellemzően homogén területek önállósodnának, s na pláne, ha csatlakoznának ahhoz az országhoz, amit történelmi, kulturális és etnikai alapon a hazájuknak éreznek.
Persze, mindig akadnak kivételek, mert ha a Nyugat érdekei azt kívánják, hogy a Balkán legyen végletekig megosztott, mert a zavarosban könnyebb halászni, akkor fordul a kocka, és a „nemzetek önrendelkezési joga” hirtelen megelőzi a határok sérthetetlenségét. Nem elvitatva a függetlenséghez való jogukat, csak a példa kedvéért: Szlovénia, Horvátország és Koszovó egyoldalúan, politikai döntéssel szakadtak ki Jugoszláviából, Bosznia-Hercegovina pedig lényegében egy mesterséges állam. Ezzel nem volt gond, pedig ha ragaszkodunk az Ukrajna esetében hangoztatott elvekhez, akkor a délszláv háborúnak is addig kellett volna tartani, amíg Belgrád le nem győzi a „szeparatistákat”.
Aztán mi történt? A felsorolt országok, ahogy említettük, egyoldalúan kinyilváníthatták a függetlenségüket, de a koszovói szerbeknek – akiket senki sem kérdezett meg arról, akarnak-e „koszovóiak” lenni – az Egyesült Államok és függelékei azt mondták, nincs ugri-bugri, törődjenek bele, hogy rájuk egy „másik nemzetközi jog” vonatkozik: a hallgatás joga. Ugye, ez ismerős a magyar történelemből…
Mindezekre tekintettel nem igazán tehetünk mást, minthogy bízunk a háború gyors befejezésében, és egy „veszélyes precedensben”.
