Joe Biden amerikai elnök és Jun Szuk Jol dél-koreai elnök Washingtonban találkozott és állapodott meg abban, hogy az Egyesült Államok amerikai atomfegyverzetű tengeralattjárókat telepít Dél-Koreába, és bevonja Szöult a nukleáris tervezési műveletekbe. Dél-Korea cserébe vállalta, hogy nem fejleszt saját atomfegyvereket – írta a 444 a BBC beszámolója alapján. A portál kiemelte: erre azért van szükség, mert Észak-Korea „a jelek szerint olyan atomfegyvereket fejleszt, amikkel elsősorban Dél-Koreát vehetik célba.”
Gyorsan megállapíthatjuk, hogy a világ ma sem lett biztonságosabb. Sőt, egy újabb nagy lépést tett a csendes-óceáni háború felé. Miért? Az amerikai sugallat, miszerint Phenjan kész lenne nukleáris sivataggá változtatni Dél-Koreát, nyilvánvalóan egy blöff, amely egyes egyedül azt a célt szolgálja, hogy megerősíthesse az Egyesül Államok katonai jelenlétét – Kína ellenében.
Az északiak rakétaprogramjában a nagy hatótávolságú ICBM-ek fejlesztése élvez prioritást; olyan fegyvereké, amelyekkel képesek elérni az alaszkai és az USA nyugati-partján fekvő városokat és támaszpontokat. Ebben nem is állnak rosszul. Az ugyanakkor valószínűtlen, hogy a koreai félszigeten mérjenek atomcsapást. Nincs olyan déli célpont, ami ne lenne túl közel Észak-Koreához.
Ha valaha háború tör ki a két Korea között, azt ugyanúgy konvencionális fegyverekkel fogják vívni, mint az orosz-ukrán háborút, hiszen egyik állam sem akarja lakhatatlanná tenni a másik területét, „csak” kierőszakolni egy rendszerváltást vagy a két ország egyesítését. Tegyük hozzá: komolyan egyik fél sem foglalkozik ennek gondolatával, mindkettő a maga kis világát szeretné élni, az időnként felerősödő háborús retorikának pedig gazdasági és belpolitikai okai vannak.
Akkor miért jelentette be korábban Jun Szuk Jol dél-koreai elnök, hogy újabb, erősebb amerikai biztonsági garanciák hiányában országa saját atomfegyver fejlesztésébe kezd? Részben azért, mert a „nukleáris klub” tagjai még konvencionális fegyverekkel is csak ritkán viselnek háborút egymás ellen. További szempont lehetett a Japán fegyverkezés, amivel Tokió súlya jelentősen megnőhet a csendes-óceáni térség nyugati szövetségi rendszerén belül. És ha még Ausztrália is hamarosan „beújít” egy atom-tengeralattjárót, hogy nézne már ki, ha pont Szöul nem lépne semmit?
Látni kell azonban azt is, hogy úgy a japán, mint az ausztrál haderőfejlesztés Kína ellen irányul. Peking sorozatban gyártja az új hadi és anyahajókat, s ezzel egyre inkább veszélyezteti a status qou-t, ami valójában az USA hegemóniáját jelenti az indo-pacifikus térségben. Phenjan rakétaprogramja és a dél-koreai paranoia kapóra jött Washingtonnak: úgy fokozhatja a katonai jelenlétét Kína szomszédságában, hogy azzal hivatalosan nem Pekinget, hanem Phenjant fenyegeti.
Másfelől Dél-Korea – a világháború végén megszállt és domesztikált Japánnal ellentétben – erős és alapvetően független, a hadi technológia terén nagymértékben önellátó állam. Nukleáris fegyverek birtokában egyenrangú félként ülhetne asztalhoz Kínával és kevésbé lenne kiszolgáltatott az Egyesült Államoknak. Joe Biden amerikai elnök és Jun Szuk Jol dél-koreai elnök megállapodásával Szöul most ezt az esélyét játszotta el. Dél-Korea végérvényesen belépett Washington vazallusainak sorába.
