Milyen uralkodó lesz III. Károlyból? – tették fel sokan a kérdést édesanyja, II. Erzsébet tavaly szeptemberi halála után és most, a walesi herceg koronázásakor is. Teljesen fölöslegesen. A brit monarchia, hasonlóan a legtöbb európai királysághoz, (nagy)hercegséghez csak egy kirakat, s ilyen értelemben III. Károly pontosan olyan király lesz, amilyen kormányokat az alattvalói megválasztanak.

Az utolsó király, aki valóban uralkodott (na jó, inkább csak próbált), több mint 200 éve halott, és III. György élénk érdeklődésének az államigazgatás iránt olyan eredményei lettek, mint például az amerikai függetlenségi háború. A korszakos jelentőségű Viktória királynő is inkább csak amolyan tyúkanyóként figyelte, felügyelte az egymást váltó parlamenteket, híven ahhoz a jelzőhöz – Európa nagymamája –, amit más okból ugyan, de a kortársai ráakasztottak.

De legyünk egy kicsit konkrétabbak: az utolsó törvényjavaslat, amelyet egy brit uralkodó nem hagyott jóvá, a skót fegyveres erőkről szóló előterjesztés volt, 1708-ban.

Ha mármost feltesszük magunknak a kérdést, hogy milyen befolyása volt a 20-21. században a brit monarchiának, mint intézménynek, Nagy-Britannia és a világ életére, hát, nagyon nehéz bármit mondani.

Oké, VI. György leküzdötte a beszédfogyatékosságát. A lánya, II. Erzsébet divatot teremtett. És minden bizonnyal a „Windsor-ház” a legrégebb óta műsoron lévő reality show. Hitlert azonban „A király beszéde” nélkül is legyőzték volna, az angol divat egyébként is menő lenne, és a Kardashianoknak sem kellett a Buckingham palotába menniük egy jó adag exhibicionizmusért.

Elnézést a brit királyi család rajongóitól, de a helyzet az, hogy senkinek sem tűnne fel, ha nem lennének. Politikai értelemben legalábbis semmiképp.

Hogy? Ők képviselik a rendet és a stabilitást egy gyorsan változó és kiszámítható világban? Nem. Nagy-Britannia ugyanolyan gyorsan és kiszámíthatatlanul változik, mint a világ többi része.

A „keresztény-konzervatív monarchisták” szokták mondani, hogy a királyság a normalitás alapja. Ugyanezek az emberek ellenzik a melegházasságot, amit a brit királyi család nem. Semmilyen liberális vagy baloldali intézkedést nem vétózott meg II. Erzsébet vagy az elődei, sem uralkodóként, sem az anglikán egyház vezetőjeként.

Ők a nemzetek feletti egység szimbólumai; ők tartják össze a brit birodalmat, bennük testesül meg a nemzetközösségi öntudat – ez is egy gyakori érv a Windsorok mellett, és ugyancsak hamiskás. II. Erzsébet uralkodása alatt a birodalom elveszítette területeinek nagy részét, és az udvar semmit sem tett ellene, nem is tudott volna.

A „maradékból” 1992-ben kiugrott Mauritius, 2021-ben Barbados, s most éppen felkészül Új-Zéland. A bomlás folyamata csak azért nem gyorsabb, mert tényleg annyira súlytalan a király(nő) személye, hogy igazából tök fölösleges mondjuk Kanadában felcsapni harcos republikánusnak. Ennek ellenére a legfrissebb felmérés szerint a kanadaiak 47 százaléka inkább egy köztársaságban akar élni.

Szóval, ha valami indokot akarunk találni a brit monarchia és a királyi család fenntartása mellett, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy ez az angolok Disney Landje: van benne palota, király, hercegnő, mókás maskarába bújt inasok, Plútó kutya és hasonlók. Amíg a turisták és a rajongók szórják rá a pénzt, mehet; amíg van rá igény, készülnek a folytatások, még ha az újabb részek, ahogy a Star Wars esetében, itt is egyre kínosabbak. S ha egyszer majd leveszik az adásról, néhány elszánt, petíciót írogató fanatikuson kívül senkinek sem fog két napnál tovább hiányozni, mert lesz helyette más.

Isten óvja a királyt!

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét