A történelem bonyolultabb annál, ami a revolver média munkatársainak fejébe belefér

Szögezzük le: e poszttal nem relativizálni akarjuk a történelmet, csupán rámutatni annak összetettségére.

Tegnap óta azon csámcsog a mainstream sajtó egy része, hogy a magyar honvédség parancsnoka szerint „1939. szeptember 1-jén a német-lengyel háború lokális háborúnak indult, lett volna még esély a békére”. A 444.hu, a Telex, a hvg stb. általános- és középiskolai tankönyvekből kölcsönzött idézetekkel igyekeznek hülyének beállítani Böröndi Gábort, mondván egy 7. osztályos diák is tudja, a második világháború akkor kezdődött, mert a britek és franciák a Varsónak adott garancia értelmében hadat üzentek a náci Németországnak, mely Hitler hatalomra jutása óta sorozatosan megsértette a nemzetközi szerződéseket.

E kérdésről könyvtárnyi értekezést lehetne írni megannyi szempont alapján. Ami a garanciát és a világháború kezdetét illeti, most maradjunk annyiban: a hadüzenet után a franciák megszálltak néhány falut a Saar-vidéken, de novemberben önként kivonultak Németországból, vagyis a sorsukra hagyták a lengyeleket, és kínosan ügyeltek arra, hogy elkerüljék az összecsapást a németekkel. A britek pedig a tengeri útvonalaik védelmén kívül azzal voltak elfoglalva, hogy inváziós terveket készítsenek Norvégia és Svédország megszállására. Mindeközben a szövetségesek és a fasiszta államok önkéntesei együtt harcoltak Finnországban a szovjetek ellen.

A tűzszünet 1940. május 10-ig, a németek Franciaország elleni hadjáratának megindításáig, lehetőségként mindkét fél napirendjén szerepelt. 1939. szeptember 1-je tehát egy szimbolikus dátum, a franciák és a britek csak két nappal később üzentek hadat Berlinnek, ugyanakkor ténylegesen semmit nem tettek a lengyelek védelmében. E megközelítéssel a második világháború 1939. szeptember 3-án, ha a szovjet inváziót is figyelembe vesszük, akkor szeptember 17-én, gyakorlatilag viszont csak 1940 májusában kezdődött meg igazán. Nem véletlenül nevezi a történelemtudomány ezt az időszakot a „furcsa háború” korának.

És még egy adalék, amely az előzmények és a nemzetközi szerződések megszegésének bonyolultságát hivatott jelezni:

A nemzetközi szerződések nincsenek kőbe vésve, mint minden szerződés, változtathatóak, és a szövetségesek az I. bécsi döntéssel bezárólag elfogadták a területi módosításokat. Ugyanakkor az is tény, hogy az első világháborút lezáró békeszerződéseket és a későbbi, például a locarnoi egyezményt a franciák sem tartották be. Folyamatosan növelték a hadseregük létszámát, a megszállt Rajna-vidéken pedig csak 1921-ben 300 erőszakos cselekményt, köztük 65 gyilkosságot és 170 nemi erőszakot követtek el.

„Lengyel barátaink” az 1920-as évek elején erőszakos lengyelesítésbe kezdtek, dacára annak, hogy ratifikálták a Párizs-körüli békék kisebbségi jogvédelemre vonatkozó jegyzőkönyvét. Az első célpont Kelet-Galícia és Volhínia (1923-ban annektálták a területet) ukrán lakossága volt, de hamar sorra kerültek a németek és a zsidók is. Abban, hogy 1926-ban Pilsudski magához tudta ragadni a hatalmat, nem elhanyagolható szerepe volt a létükért küzdő nemzetiségi csoportok támogatásának. Pechükre a tábornok egy kis szünet után még nagyobb lendülettel vetette bele magát a lengyelesítésbe, mint a polgári kormány.

Lengyelországban bojkottot hirdettek a zsidó vállalkozások ellen és kvótákat vezettek be az élet számos területén, az állam nem lépett fel a nem-lengyel lakosságot sújtó pogromok és etnikai alapú gyilkosságok ellen, sőt 1938 nyarán utasította a hadsereget, hogy rombolják le az ortodox templomokat az ukránok lakta országrészben. Amikor 1938-ban Németország bevonult Csehországba, a lengyelek megszállták Teschent és ultimátumot intéztek Litvániához.

A Nyugat és a Népszövetség nem tett semmit. Sőt, a brit és a francia támogatás csak olaj volt a tűzre. Mindez természetesen nem kisebbíti a náci Németország felelősségét, nem legitimálja a bűneit, viszont remekül illusztrálja azt, hogy a háborúk nem egyik napról a másikra törnek ki, hanem események hosszú, akár évtizedes láncolatának eredményei, a történelem pedig nem fekete-fehér, és nem olyan egyszerű, hogy egy általános- vagy középiskolai tankönyvben fel lehessen tárni a mélységeit.