Minapi hír, hogy a török választásokat az EBESZ megfigyelői is figyelemmel fogják kísérni, állítólag azért, mert csalástól és erőszaktól tartanak. Önmagában ez megérne egy posztot, hiszen az aggodalom talán nem alaptalan, csak a Nyugat vélhetően inkább Recep Tayyip Erdogan és pártja ellen akar „bizonyítékokat” gyűjteni, mintsem hogy az ellenzékét tartsa féken.
Emlékezzünk csak vissza, nem volt az olyan rég, amikor az Egyesült Államok tudtával és támogatásával a választásokon rendre alulteljesítő rendszerellenes erők katonai puccsal igyekeztek megkaparintani a hatalmat. Akciójukat az a nép söpörte el, amelyre hazug módon hivatkoztak, aztán az EU és az USA, a színes forradalmak lelkes támogatói, felszólították Erdogant (!), hogy fékezze az embereit, s később hevesen tiltakoztak a terroristák elfogása és bebörtönzése ellen.
A török elnök körülbelül egy évtizede az útjában áll a globalistáknak, de miként az előbbi példa is mutatja, nem igazán tudtak mit kezdeni vele. Mindeddig.
Ha lehet hinni a felméréseknek, a kormányerők és kihívóik, egy szivárványkoalíció, amely a szélsőjobbtól a szélsőbalig mindenféle színű és szagú pártot tömörít, nagyjából fej-fej mellett állnak a holnapi megmérettetés előtt, de a legtöbb felmérés ellenzéki győzelmet prognosztizál.
Erdogan népszerűségvesztésében állítólag az extrém infláció és a török-szír földrengés játszotta a legnagyobb szerepet. Utóbbiban, pontosabban abban, hogy a katasztrófa olyan súlyos áldozatokat követelt, valóban van némi szerepe a kormánynak. Másfelől az újjáépítés és a hibák korrigálása gőzerővel halad előre. Ami viszont az inflációt illeti, abban nyakig benne van a Nyugat is.
De nem ez a lényeg. Ha ez lenne, erről beszélne mindenki Törökországban. Erdogan ellenzéke azonban olyan témákat emelt fel a kampányban, mint az LMBTQ jogok, a vallási jelképek és a vallásos viselet kitiltása a közintézményekből, az EU csatlakozás, a svéd NATO-tagság támogatása és a teljes szakítás Moszkvával.
Egytől egyig a Nyugat vesszőparipái!
Ó, és még valami… az időzítés: Oroszország akkor került a célkeresztbe, amikor Putyin engedélyezte a török „gázszámla” halasztott fizetését (aminek egy győztes ellenzék is a haszonélvezője lenne), és amikor Moszkva és Teherán közvetítésével Törökország és Szíria elhatározta, hogy rendezik a kapcsolataikat.
Nehéz ennél durvábban belegyalogolni az amerikai érdekekbe a Közel-Keleten.
Erdogannak tehát buknia kell. Így vagy úgy, de le kell szedni a sakktábláról, mert erős, önálló és befolyásos. Az Egyesült Államok 1979 óta tudatosan gerjeszti a háborúkat és szítja a feszültséget a régióban. Az Irak-iráni háború, Jemen, a két Öböl-háború, a szíriai polgárháború mind arról szólt, hogyan lehet káoszt teremteni. Ebben sokáig Törökország és Szaúd-Arábia is partner volt.
De fordult a kocka. A Nyugat elidegenítette magától a régiós szövetségeseit, a 2010-es évtized acsarkodása pedig bebizonyította, hogy a három nagy (Törökország, Irán, Szaúd-Arábia) közül egyik sem képes a többiek fölé nőni, viszont valamennyiük gazdasági növekedésének és külső-belső békéjének egy akadálya van: a Washington-Brüsszel-tengely. És a változásnak, a megbékélésnek, az összefogásnak Erdogan az élére állt, nem mint egy oszmán szultán, mint aminek gyakran gúnyolják, hanem mint egy vizionárius politikus, aki látja a múlt hibáit és a jövőbe vezető utat.
Holnap ettől a jövőtől akarják megfosztani a török népet és a Közel-Keletet a nyugati imperialisták bábjai. Reméljük, ezúttal is sikertelenül.