„Van, aki támadhat magyar katonákra – Ez történik, ha egy ország teljesen elszigetelődik külpolitikailag. A néhány megmaradt szövetségesnek mindent el kell nézni, még azt is, ami Koszovóban a magyar békefenntartókkal történt” – hirdeti az egyik, Washington szócsöveként működő magyarországi médium. Az első, ami eszünkbe jut erről: a szégyen. Szégyenteljes próbálkozás ugyanis a koszovói helyzetet bármilyen formában összemosni a magyar külpolitikával, hacsak nem azt akarjuk kihozni a történetből, hogy mit keresünk egyáltalán a NATO-ban?
Igen, ugyanis a koszovói szerbek nem magyarokra támadtak, hanem a NATO katonáira, akik rendfenntartóként vannak jelen egy önkényesen kikiáltott, a világ jelentős része által (ide értve több NATO- és EU-tagot is!) el nem ismert és a nemzetiségi jogokat lábbal tipró „országban”. A tudósítások alapján valószínűsíthető egyébként, hogy a kontingens magyar tagjai bántatlanul el is vonulhattak volna, ha csak a tüntetőkön múlik, de a parancs az parancs, katonaként teljesíteniük kellett a kötelességüket, hát maradtak.
Az újabb koszovói válság ráadásul olyannyira nem fekete-fehér, hogy Washingtonból néhány napja leszóltak Pristinának: ne húzogassák a szerbek bajszát. Tehát, még az Egyesült Államok számára is világos, hogy ezúttal a koszovói albánok lőttek túl a célon.
Ami általában a szerbek nézőpontját illeti, nem kell egyetértenünk, de próbáljuk meg beleképzelni magunkat egy olyan nép helyzetébe, amely évszázadokon át élt idegen megszállás alatt, az első világháború során elvesztette a lakossága közel 30, a felnőtt férfiak nem egészen 60 százalékát, de végül is megőrizte a szabadságát, a délszláv népekkel uniót alkotott, élt ahogy élt, aztán magára maradt – nem kis mértékben saját vezetőinek hibáiból –, de valahogy elkecmergett az ezredfordulóig, amikor is a NATO hónapokon át bombázta, a civil célpontokat sem kímélve.
A Nyugat a két világháború idején csak félszívvel támogatta a szerbeket, feláldozhatónak tekintette őket. A felszínen viszonylag rendezettnek tűnő viszonya Jugoszláviával parasztvakítás volt, az unió eszközként szolgált a szovjetek ellen, majd a ’80-as évek végére a balkáni befolyásszerzés akadályává vált. Ismételjük: nem kell egyetérteni a szerbekkel, nem kell sajnálni őket, viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni a sajátos nézőpontjukat sem, ha meg akarjuk érteni, mi miért történik például Koszovóban, ahol mindezekre rárakódik még valami:
Koszovó nem létezik. Nincsenek koszovóiak. A muszlim többség albán, a múlt század elején a második legnagyobb etnikum azokon a közigazgatási területeken, amelyek lefedik ezt a 2008-ban kikiáltott fikciót, a bolgár volt, s utánuk következtek a szerbek.
Ha a délszláv háborúk keserű tapasztalatai alapján az Egyesült Államok, a NATO-val és az EU-val karöltve valami igazságot akart volna tenni, akkor mondjuk etnikai alapon felosztja a területet – és akkor nem találták volna ki korábban Bosznia-Hercegovinát sem. De nem ezt tették. Hanem belekényszerítették a koszovói lakosság 7-8 százalékát kitevő szerbeket ebbe az államszerű valamibe, a megkérdezésük nélkül. Ebből következően a koszovói szerbek szemében a NATO a szabadság és az önrendelkezés akadálya, békefenntartói pedig egy megszálló erő katonái. Ezért történt minden úgy, ahogy. És ezért nem vagyunk biztosak benne, hogy a magyar katonáknak ebben a formában van-e egyáltalán keresnivalójuk a Balkánon.
