A NATO nagyon nem az, aminek látszik – 1. rész

Kezdjük egy provokatív állítással: a NATO egy imperialista erőszakszervezet, melynek egyedüli célja az Amerikai Birodalom gazdasági-politikai érdekeinek védelme. Ez jellemzi ma, ezért élte túl a Szovjetuniót és a Varsói Szerződést, és eleve e célból hozták létre 1949. április 4-én.

A Felek megegyeznek abban, hogy egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek és ennél fogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikke által elismert jogos egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva, támogatni fogja az ekként megtámadott Felet vagy Feleket azzal, hogy egyénileg és a többi Féllel egyetértésben azonnal megteszi azokat a intézkedéseket – ideértve a fegyveres erő alkalmazását is –, amelyeket a békének és biztonságnak az észak-atlanti térségbenvaló helyreállítása és fenntartásaérdekében szükségesnek tart – olvasható az Észak-Atlanti Szerződés 5. cikkében, amelynek soha nem sikerült megfelelni. Mielőtt azonban belemennénk a részletekbe, muszáj rögzítenünk néhány kevéssé ismert vagy éppen elfeledett történelmi tényt.

A NATO-ról szóló Wikipédia-szócikkben azt írják, hogy a szervezet „a hidegháborús fegyverkezési verseny egyik közvetlen eredménye.” Általában ez él a köztudatban, ilyesmik hangzanak el a Spektrumon és Discovery Channel dokumentumfilmjeiben, de talán még egy középiskolai történelemórán is. Ezzel szemben mi a valóság?

1945 szeptemberében véget ér a második világháború. A Szovjetunió katonai vesztesége meghaladta a 10, a másik három szövetséges hatalomé viszont együttesen sem érte el az egymillió főt. Az előbbi területén 3 éven át folytak intenzív harcok, az utóbbiak esetében hasonlóról csak Franciaország kapcsán, és hónapokban mérve beszélhetünk. Ebben az időben az Egyesült Államok a világ kizárólagos atomhatalma – és most következzen egy hosszú kronológia:

1945. július 17-augusztus 2. A potsdami konferencián a szövetségesek egyebek mellett megállapodást kötnek Németország új határairól, teljes lefegyverzéséről és „nácitlanításáról”, a háborús bűnösök elszámoltatásáról, a megszállási övezetekről, valamint Japán sorsáról és a béketárgyalások menetéről.

1946. március 5. Churchill fultoni beszéde a vasfüggönyről.

1946. június 20. Andrej Grominko szovjet külügyminiszter-helyettes az ENSZ atomenergia ellenőrzésével foglalkozó bizottságában javasolja az atomfegyverek gyártásának és alkalmazásának betiltását, valamint a felhalmozott készletek megsemmisítését nemzetközi felügyelet alatt.

1947. március 10-április 24. Kudarcba fullad a moszkvai külügyminiszteri értekezlet, melyen a győztes hatalmaknak a Németországgal és Ausztriával kötendő béke feltételeiről kellett volna megegyezniük.

1947. október 22. Andrej Zsdanov porebai beszéde a világ két táborra szakadásáról.

1948. június 21. A (nyugat-)német márka bevezetése.

1948. június 23-24. A varsói értekezleten a Szovjetunió, Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország és Románia képviselői jegyzéket fogadnak el, amelyben tiltakoznak Németország felosztása ellen.

1949. január 29. A Szovjetunió nyilatkozatban tiltakozik a NATO megalakulása ellen.

1949. április 4. Aláírják az Észak-Atlanti Szerződést.

1949. május 23. Kikiáltják a Német Szövetségi Köztársaságot.

1949. augusztus 29. Felrobbantják az első szovjet atombombát.

1949. szeptember 23. Az ENSZ-közgyűlés negyedik ülésszakán a Szovjetunió beterjeszti „békepaktum” tervezetét, melyben többek között a haderők csökkentésére tett javaslatot. A nyugati hatalmak elutasították a kezdeményezést.

1949. október 7. Kikiáltják a Német Demokratikus Köztársaságot.

1950. október 20-21. A Szovjetunió és a befolyási övezetébe tartozó államok a német békeszerződés mielőbbi megkötését, a német egység helyreállítását követelik a győztes hatalmak korábbi megállapodásai szerint.

1950. november 3. A Szovjetunió jegyzéket ad át az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország kormányának azzal a javaslattal, hogy a potsdami konferencia határozatai végrehajtásának ellenőrzésére hozzanak létre egy nemzetközi különbizottságot.

1951. szeptember 4-8. A San Francisco-i békekonferencián Andrej Grominko, a szovjet delegáció vezetője, a korábbi megállapodásoknak megfelelően ragaszkodik Japán demilitarizálásához és semlegességéhez. Az Egyesült Államok ezt visszautasítja és különbékét köt, egyúttal „biztonsági” szerződést ír alá a szigetországgal.

1952. február 18. Görögország és Törökország NATO-csatlakozása.

1952. május 26. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és az NSZK vezetői Bonnban megállapodnak Nyugat-Németország felfegyverzéséről és felvételéről a NATO-ba.

1952. november 1. Az Egyesült Államok felrobbantja első hidrogénbombáját.

1954. április 1. A Szovjetunió felvételét kéri a NATO-ba, de elutasítják.

1955. május 9. Az NSZK a NATO teljes jogú tagjává válik.

1955. május 11-14. Megalakul a Varsói Szerződés.

Anélkül, hogy a Szovjetuniót mentegetni próbálnánk az elévülhetetlen bűnei alól, a fent vázolt folyamat elég nyilvánvaló. Moszkva politikája legkésőbb a potsdami konferenciától kezdve – amelyen Harry Truman elnök nem mulasztotta el Sztálin orra alá dörgölni, hogy az USA atomhatalommá vált – jobbára reflexív volt.

A Nyugat egymás után szegte meg az ígéreteit. Hallani sem akart a háború utáni leszerelésről, az atomfegyverek betiltásáról, és éppen ezért nem járult hozzá egyetlen olyan nemzetközi szervezet felállításához sem, amely a korábbi vállalások végrehajtását lett volna hivatott ellenőrizni, és a fegyverkezési versenyt megelőzni.

Az eredeti tervek szerint Németországgal a demilitarizáció és a „nácitlanítás” után még a ’40-es években békét kellett volna kötni – egy ország marad, örök semlegességet vállalva a két világ, Kelet és Nyugat határán. De nem ez történt: Trizóniában bevezették az új márkát, kikiáltották a Nyugat irányába el- és lekötelezett NSZK-t. Közben létrehozták a NATO-t a nem létező, de legalábbis túldimenzionált szovjet katonai fenyegetéssel szemben. Az észak-atlanti szövetségnek 1949-ben egy tucat tagja volt. A kommunista katonai tömbnek nulla, mivel nem létezett ilyen 1955-ig.

Japánnak ugyancsak örök semlegességet kellett volna vállalnia, ehelyett különbékét kötött vele az Egyesült Államok, és egy biztonsági szerződéssel legalizálták a Nyugat tartós katonai jelenlétét közvetlenül a Szovjetunió határán. Egy évvel később, 1952-ben a NATO fokozta a szorítást azáltal, hogy felvette a tagjai sorába Görög- és Törökországot. Vagyis a Kelet után immár Délen is határossá vált a Szovjetunióval, egyúttal elzárta azt a Földközi-tengertől, s mindemellett utat nyitott Nyugat-Németország újrafelfegyvezéséhez.

Sztálin halála után megkezdődött a vörös hadsereg leépítése, melynek során több lépcsőben összesen 2 millió fővel csökkentették a létszámot. A Szovjetunió pedig kérte a felvételét a NATO-ba. Mi lehet annál nagyobb garancia a két tömb összecsapásának, a harmadik világború és egy nukleáris infernó elkerülésére, ha csak egy tömb van?

Ahogy fentebb már írtuk, mindez nem mentesíti a Szovjetuniót az elévülhetetlen bűnei alól, ugyanakkor azt mutatja, hogy a NATO-ról alkotott elképzeléseink nem feltétlenül állnak összhangban a valósággal. S hogy mennyire nem, azt majd a rendszerváltozások utáni események ismertetéséből kiderül.