Orosz nézőpontból szombat reggel óta két Jevgenyij Viktorovics Prigozsin létezik: a hős és az áruló. Ezek nem egymást kioltó figurák – külön léteznek. Az előbbi múlhatatlan érdemeket szerzett a hazájának Afrika és Szíria csataterein, majd az ukrán fronton. Természetesen nem önzetlenül. De van olyan, hogy az önérdek és a nemzeti érdek összeegyeztethető. A Wagner-vezér esetében ez így volt mostanáig.

A Szovjetunió végóráitól kezdve a fegyveres erőket lerohasztotta az alulfinanszírozottság, a bürokrácia és a korrupció. Az 1990-es és a 2000-es években sok elhivatott fiatal hagyta el a katonai pályát. A fluktuáció hatalmas volt. Vlagyimir Putyin ezen ugyan változtatni szándékozott, de a haderő reformját az alapoknál kellett kezdeni, és az elmúlt évtizedben ezen, vagyis az alapozáson nem is nagyon jutott túl.

Prigozsin érdeme, hogy a Wagner-csoporttal egy olyan fegyveres testületet hozott létre, amely képes fenntartani magát, gyors, hatékony és nem engedi elveszni Oroszország számára a legjobb tiszteket és harcosokat. A vitája a védelmi minisztériummal tulajdonképpen itt gyökerezik.

Bár a nyugati híradásokba jellemzően a kegyetlenségével, a börtönökből toborzott bűnözőkkel és a kétes üzleti vállalkozásaival került be a magánhadsereg, nem árt leszögezni, hogy a háborút megelőző években az állományát három csoportból töltötte fel a szervezet:

1. az orosz fegyveres erőkből és a tárcától a perspektíva hiánya miatt frissen leszerelt, amúgy jól képzett tisztek és katonai szakemberek köréből;

2. volt katonák közül, akik nem hosszabbítottak vagy akikkel nem hosszabbítottak szerződést, illetve a különböző fegyveres testületek tagjai közül;

3. a kiképezhető, de egyébként kallódó, adott esetben börtönviselt elemekből.

A Wagner tehát egy védőháló szerepét töltötte be, és megőrizte – sőt, fejlesztette – Oroszország ütőképességét. Ezzel együtt súlyt is adott az államnak, amely mintegy negyedszázadnyi szendergés után 2014-től kezdődően képes volt beavatkozni olyan konfliktusokba, mint például a szíriai és a libanoni polgárháború.

Önérdekről és nemzeti érdekről van most szó. Ami az utóbbit illeti, a fentiekkel arra próbáltunk rávilágítani, hogy a Wagner-csoport léte orosz nemzeti érdeket szolgált. És ez akkor is igaz, ha közben Jevgenyij Viktorovics betegre kereste magát, ugyanis a magánhadserege jellemzően nem egy koffernyi pénzt, hanem koncessziókat (arany-, gyémánt-, nikkel-, olaj- és földgázkitermelés) kért cserébe egy-egy misszióért.

Prigozsin bevételeit megbecsülni is lehetetlen, de egyes források szerint a Wagner-csoport összességében egy kisebb állam költségvetésének megfelelő összeg felett diszponál. Ebből futja a vezér fényűzésére, de a legjobb fegyverek és ellátmány biztosítására is – megint csak: a luxus önérdek, a többi nemzeti is.

A Wagner-vezért az ukrajnai háború során az tüntette ki a többi orosz fegyveres csoport és a hadsereg vezetői közül, hogy indulatosan, de őszintén rámutatott a hibákra és a hiányosságokra. Egy közelmúltbeli felmérés szerint ma reggelig ő volt Oroszország legnépszerűbb embere. A katonák imádták, függetlenül attól, hogy a magánhadsereg vagy az állami fegyveres erők kötelékében szolgáltak, mivel úgy látták: Prigozsin egy közülük, és értük kiabál.

De vajon hol veszett el Jevgenyij Viktorovics, ez a sajátságosan orosz nemzeti hős, és mikor született meg a másik Prigozsin, az áruló?

Az ukránok egy időben azt terjesztették róla, hogy az őszi, sikeresnek mondható ellentámadásuk idején a Wagner-vezér tulajdonképpen át akart állni, de mindenesetre információkat ajánlott Kijevnek. Szerintünk ez még a Prigozsin-lázadás fényében is életszerűtlen.

Azt viszont el tudjuk képzelni, hogy a Nyugat visszautasíthatatlan ajánlatot tett neki:

Különböző szankciókkal már régebb óta igyekeztek elvágni a Wagnert a külföldi bevételeitől, amelyek – mint utaltunk rá – elég nagyok ahhoz, hogy árulásra sarkalják az embert. Egy olyan forgatókönyv, mely szerint Prigozsinnak és embereinek minden vélt vagy valós bűnük alól felmentést, az országnyi javadalmuk további élvezetét, s végeredményben Moszkva „trónját”, a háború lezárását ajánlják, egyáltalán nem tűnik abszurdnak.

Jevgenyij Viktorovics az utóbbi hónapokban a folyamatos szájalásával elvágta magát a Kremlnél, a hadszervezés és -vezetés egysége érdekében megszületett döntés pedig azzal fenyegetett, hogy kicsavarják a kezéből a bármilyen vita vagy tárgyalás során aduászként használható Wagner-csoportot. A népszerűségéről, az őt körülvevő rajongásról pedig már írtunk.

Mindent összevetve tehát a legvalószínűbb az, hogy a bahmuti ostrom idején történt vele valami. A hős ott maradt, és egy üres váz tért vissza a romvárosból, amelybe lassan befurakodott az áruló. Az áruló, aki talán maga is elhitte, hogy továbbra is az önérdekével összeegyeztetett nemzeti érdeket szolgálja, amikor lázadást szít és robbant ki, de valójában a felkelés már csak róla szól. Vagy azért mert megvették. Vagy azért, mert önmagától látta úgy, hogy a Wagner-birodalom megőrzéséhez ezen kívül nincs más út. Hatalomvágy és vagyonféltés, ezek ennek a másik Prigozsinnak a mozgatórúgói.

Más lehetőség nincs. Ha csak az nem, hogy egyszerűen megbolondult. Tény, hogy ilyet is látott már a történelem.


Frissítés! A nap végére úgy tűnik, a vérontást Oroszországban sikerült elkerülni. Prigozsin napközben többször is beszélt telefonon a belarusz elnökkel, de valószínűleg nem csak emiatt gondolta meg magát, és állt el a puccstól. A kudarcos akciója világossá tette: a társadalom veszély esetén összezár Vlagyimir Putyin előtt, megvédi az elnököt és adminisztrációját. Még a Wagner harcosai közül is sokan megtagadták vezetőjük parancsát. Sőt, többen önként jelentkeztek, hogy ha kell, fájó szívvel, de készek harcolni ellene és lázadó bajtársaik ellen.

Jevgenyij Viktorovics népszerűsége tehát nem a személynek szólt, hanem az ügynek, amit szolgált – tegnapig. Moszkva és az orosz nép erőt mutatott, a nap legnagyobb vesztese így a Nyugat, amelynek – ha előbb nem sikerült – most rá kellett ébrednie: Oroszország megingathatatlan.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét