Ha a „nyugati típusú” elemzőkből indulunk ki, akkor Oroszországnak már tavaly tavasszal össze kellett volna omlania. Vagy azért, mert katonai vereséget szenvedett, vagy azért, mert Vlagyimir Putyin belehalt a soron következő halálos betegségébe. De, mint tudjuk, az orosz elnök él és virul, Ukrajna pedig a Nyugat minden támogatása ellenére sem volt képes stratégiai előnyt kiharcolni a fronton.
A múlt szombati események, a Prigozsin-lázadás esetében is azt látjuk, hogy a vágyak a legtöbb szakértőnél, és az atlantista tömb politikusainál felülírják a realitást. Egyfajta nagyotmondási verseny vette kezdeté közöttük június 24-vel, s ebből olyan kinyilatkozások születtek, mint Rácz Andrásé, aki szerint a leválthatatlan Putyint jövőre akár demokratikus úton is megfoszthatja a hatalomtól az orosz nép.
A történtek félreértelmezése két okra vezethető vissza – túl a vallásos meggyőződésen, miszerint Oroszország a gonosz, a rossz pedig szükségképpen elnyeri méltó büntetését (a mesékben). Az egyik az, hogy számos nyilatkozó mélyebb ismerete legfeljebb a hússaláta receptjéig terjed. A másik a meg-nem-értés: a nyugati gondolkodásmódra általában jellemző felsőbbrendűség.
Ez a „mindenki liberális demokrata és amerikai módra akar élni, csak még nem tudja” csapdája.
Az elemzők fejében most körülbelül így néz ki a történet: Putyin kíméletlen, erős vezetőnek mutatta magát mindig, de most felkeltek ellene, ő maga képtelen volt kezelni a helyzetet, a belarusz elnöknek kellett a segítségére sietnie, ezért a király meztelen, az oroszok pedig nem szeretik a gyengeséget, így hamarosan elűzik a könnyűnek találtatott vezetőt.
A valóság teljesen más. Prigozsintól szeretik azt idézni, amikor levénemberezte Vlagyimir Putyint, mert ez beleilleszthető a nyugati narratívába. Ugyanakkor ne feledjük: valahányszor szóba hozta az elnököt, 99,9 százalékban a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel beszélt róla. A szombati lázadáskor publikált kiáltványában pedig külön kihangsúlyozta, hogy sem az elnök személyén, sem az orosz jogrenden nem kíván változtatni.
A wagneriták tálalásában, amit a nép velük szimpatizáló széles rétegei valószínűleg el is fogadnak, Putyin tekintélye megingathatatlan, a rendszer nem tőle rossz, hanem az akarata ellenére. Teljesen mindegy, hogy így van-e vagy sem, ne feledjük: Oroszországban a felmérések szerint Sztálin nimbusza is kikezdhetetlen.
A cowboy-logika szerint Vlagyimir Putyinnak szét kellett volna lövetnie szombaton Prigozsinékat, hogy erőt demonstráljon. De a vadnyugat nem a tajga! Ha csak egy pillantást vetünk a Wagner-közeli Telegram-csatornákra, az orosz fórumokra (és az orosz nyelvű külföldi felületekre, amelyek fölött semmilyen cenzúra nem érvényesül), azt tapasztaljuk, hogy a tömeg szerint az elnök a lehető legjobban járt el:
- Mindenekelőtt nem ontott ki orosz vért.
- Lukasenka közreműködésével egy nap alatt helyreállította a rendet.
- És nem büntette meg a lázadókat, akik érte keltek fel és nem ellene.
Putyin nem esett kétségbe, és egyébként nem is menekült sehová. Közvetítőt vett igénybe, persze, mert „uralkodóként” nem bocsátkozhatott alkudozásba a wagneritákkal. Ez a hidegvér, és nem az, ha rászabadítják a csecseneket Rosztovra.
Ami a többit illeti, Prigozsin az akciója előtt Oroszország egyik legnépszerűbb embere volt, viszont a felhívására senki nem vonult az utcára. A harcosai zöme az állomáshelyén maradt. Sokan közülük még fegyvert is készek lettek volna fogni – ellene. Az oroszokban ugyanis nagyon erős az egység gondolata, ami teljesen ismeretlen a nyugati polarizált társadalmakban. Ez nem azt jelenti, hogy az oroszok mindenben egyetértenek, hanem azt, hogy van egy közös víziójuk, és az ellenséggel szemben képesek összezárni. Az oroszok többségének tényleg Oroszország az első, az állam ideáját pedig mindig a cár, a főtitkár, az elnök testesítette meg (vagy kellett volna megtestesítenie).
Putyin tehát cseppet sem gyengült meg. Ellenkezőleg! Elkerülte, hogy a polgárháború tragédiája megismétlődjön, amivel számos korábbi orosz vezetőnél bölcsebbnek mutatta magát – olyannak, akiről az elégedetlenkedők is elhiszik most, hogy ezek után képes lesz a megfelelő következtetések levonására, a rendszer finomhangolására is. Ehhez viszont győzni kell.
És ne feledjük! Az orosz nép 500 éve küzd azért a helyért a világban, amit önmagának megérdemeltként elképzelt, és mindennél jobban ki van éhezve a győzelemre – vagy ha úgy tetszik, arra, hogy revansot vegyen. Ez a fajta hazaszeretet, a nemzeti nagyság iránti vágy és az áldozatvállalás a Nyugat számára megfoghatatlan; ezen a szinten értelmezhetetlen. Szóval, Putyin csak akkor bukhat meg, ha Oroszország elveszti a háborút, és biztosan elveszti a háborút, ha Putyin megbukik. Márpedig az oroszok számára a bukás nem opció.
