Ez egy elvi kérdés, és nem támogatjuk – szögezte le a Politico tudósítása szerint Emmanuel Macron a NATO japán összekötő irodájára utalva, amelynek megnyitása az észak-atlanti szervezet vilniusi csúcsának napirendjén is szerepel. A francia köztársasági elnök kiemelte: Tokió (szemben az Egyesült Államokkal) egyáltalán nem ragaszkodik hozzá. Majd odaszúrt egyet az amerikaiaknak, és emlékeztette őket, hogy a blokk nevében, valamint a szerződés 5. és 6. pontjában szereplő „észak-atlanti” fordulat nem a fantázia szüleménye, hanem egy földrajzi régió – ami véletlenül sem Ázsiában található.

A lap szerint nem Párizs az egyetlen, aki ellenzi Washington imperialista törekvéseit, amelyek – mint ez Ukrajna esetében nyilvánvalóvá válhatott – csak fokozzák a feszültséget, és növelik egy Csendes-óceáni háború esélyét, a többiek viszont túl gyávák ahhoz, hogy nyíltan szembemenjenek Washington akaratával.

A francia vétó diplomáciai szempontból kellemetlen, ugyanakkor a távol-keleti térség destabilizálását legfeljebb hátráltatni tudja, de elodázni nem.

Kellemetlen azért, mert a NATO harmadik legnagyobb hadseregének főparancsnoka intett be az USA-nak, ráadásul a Brexit és Angela Merkel „nyugdíjba vonulása” óta Macron egyre nagyobb befolyásra tett szert az európai politikában, és nem titkolja, hogy a terve a stratégiai autonómia elérése. Azaz, távol akarja tartani az EU-t a Fehér Ház által exportálni óhajtott konfliktusoktól.

Az Elysée-palotában úgy vélik, az unió érdeke, hogy fenntartsuk és erősítsük a kölcsönös tiszteleten és párbeszéden alapuló kapcsolatokat Pekinggel. Ez nem jelenti Tajvan kezének elengedését, viszont azon a belátáson alapul, hogy egy sarokba szorított nagyhatalom kiszámíthatatlanabb és veszélyesebb ellenfél, mint a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokban versengő-együttműködő Kína.

A pacifikus Ázsia biztonságát azonban továbbra is veszélyezteti Amerika, amely a legnagyobb előny elve alapján nem hogy az egyenlő feltételek, de még Peking követő politikáját sem hajlandó tolerálni. Ez igaz hadászati, technológiai és gazdasági szempontból egyaránt. Csak egy példa: az USA csendes-óceáni flottájának hét repülőgép-hordozója van, a szövetséges Japánnak kettő, Dél-Korea pedig egyet tervez építeni. Kínának ezzel szemben három (ebből kettő harcra kész), ami mellé a népi felszabadító hadsereg tervei szerint a 2030-as évek derekára még hármat állítanak szolgálatba. Az arány tehát jelenleg 9:2 és egy évtized múlva, sem lehet rosszabb 10:6-nál az Egyesült Államok és szatellitjei javára.

Washington mégis megkongatta a vészharangot, tűrhetetlennek nevezte a kínai flotta bővülését, és hozzálátott Japán, Dél-Korea és Ausztrália fokozott militarizálásához. Könnyű belátni, hogy a fegyverkezési versenyt nem Kína szítja, ahogy azt is, hogy a technológiai fronton például a Huawei elleni boszorkányüldözés nem szól másról, mint az USA gazdasági-politikai érdekeinek kegyetlen érvényesítéséről, többek között Európa kárára.

A kapitalizmus fellegvára gyűlöli a verseny – pontosabban csak akkor szerit, ha garantáltan győz: valahogy úgy, mintha a maratoni futáson másokkal ellentétben neki csak az utolsó száz métert kellene lefutnia vagy kerékpárral indulhatna.

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy az amerikai politika, a hegemóniához való feltétlen és erőszakos ragaszkodás Európát már háborúba sodorta, Ázsiát pedig háborúba fogja sodorni. Ha a NATO felsorakozik az Egyesült Államok mögött – ez a végkifejlet borítékolható. Ha Macronra hallgatunk, és kimaradunk Washington és Peking rivalizálásából, akkor csak valószínű, hogy bekövetkezik. Ez se megnyugtató, de mindenképpen a kívánatosabb választás.

Előző cikkBeteges nyugati rögeszmévé vált, hogy bíróság elé citálják Putyint
Következő cikkÍgy véd meg minket a Nyugat a rossz döntésektől

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét