Több mint egy hét telt el azóta, hogy Lázár János és néhány kormánypárti politikus Horthy-megemlékezése okot adott a közéletünk feszengő vagy feltűnési viszketegségtől szenvedő mellékszereplőinek és az Egyesült Államok nagykövetének az ajvékolásra. Frölich rabbi a kormányzó kontextusuktól részben megfosztott idézeteivel operált, de ez emberileg érthető. Nyáry Krisztián szokás szerint posztolt valamit, aminek saját bevallása szerint sincs sok értelme, de megcsinálta, mert ebből él… Na, de Pressman! Pressman egész egyszerűen összekeverte Kijevet Budapesttel. Tényleg! A szavai csak így nyernek értelmet. Olvassátok csak:
„…bűnrészes volt a (…) zsidó lakosság lemészárlásában a holokauszt idején. Az Egyesült Államokat aggasztja, hogy a… (…)-kormány egyik magas rangú tisztviselője részt vesz a brutális örökség rehabilitálására és népszerűsítésére irányuló erőfeszítésekben.”
Az első kipontozott rész mágnesként vonzza Sztyepan Bandera és Andrij Melnyik neveit. A harmadik lyukba pedig úgy illeszkedik a „Porosenko-Zelenszkij” fordulat, mint Hamupipőke lábára a kristálycipellő.
Szezont a fazonnal
De persze ő „Horthyzott” és „Orbánozott” egyet. Ami így, ebben a formában baromság. Magyarországon nincs Horthy-nosztalgia – még a Fidesz és a Mi Hazánk táborán belül sem. Erre persze most lehet jönni az Alaptörvény preambulumával, a vármegyékkel, ispánokkal és a Horthy Miklós Alapítvánnyal… Viszont őrizzük meg inkább a komolyságunkat. A nosztalgia és a „brutális örökség rehabilitálása” nem itt kezdődik.
Magyarországon nem sírják vissza tömegek a két világháború közötti „neobarokk” társadalmi berendezkedést és a posztfeudális keresztény kurzust. Ezt mindennél jobban mutatja, hogy az olyan alapvető és ártalmatlan kérdésekben sincs egyetértés – nemhogy az összmagyarság, de még a jobboldali táboron belül sem – mint a vasárnapi boltzár vagy a kötelező hitoktatás.
A ma konzervatív politikai elitje bizonyos kulturális kérdésekben, és a díszletek szintjén ugyan vissza-visszanyúl a ’20-as és a ’30-as évekhez, ugyanakkor beszédes, hogy a numerus claususszal diszkreditálódott Teleki Pál miniszterelnökről egyetlen utca van elnevezve a fővárosban. Pontosabban egyetlen fővárosban van róla utca elnevezve, és az a főváros Varsó.
Gömbös Gyula 1944-ben felrobbantott szobrát nem állították helyre, az egyes címek és rangok megszüntetéséről szóló 1947. évi IV. törvényt nem helyezték hatályon kívül, ahogy számos más tiltó rendelkezést sem. A magát vitézi rendnek nevező gittegylet veszélyességéről pedig mindent elmond, hogy Mága Zoltán és Varga Viktor beválasztásán kívül mással nem képes felhívni magára a figyelmet.
Az ukránoknak szabad
Ezzel szemben az ukránoknál az utóbbi, csaknem 10 év leforgása alatt társadalmi konszenzus alakult ki a tekintetben, hogy a szélsőségesen sovén, náci kollaboráns Sztyepan Bandera és Andrij Melnyik az összes harcosukkal együtt nemzeti hősök. Emléknapjuk van; fáklyás felvonulásokkal tisztelegnek az örökségük előtt; közismert egyházi szereplők beszélnek arról, hogy az SS ukrán katonái mártírok; utcák, terek, közintézmények veszik fel a neveiket; szobrokat állítanak nekik, és a tankönyvek szuperlatívuszokban írnak róluk.
A „banderisták”, ahogy mondani szokás, akiket a Porosenko-Zelenszkij-kormányok beemeltek a nemzeti panteonba, és példaként állítanak a jövő nemzedékei elé, nem „csak” a holokausztban vettek részt tevékenyen, de irtották mindenekelőtt a lengyeleket, üldözték az összes nemzeti és vallási kisebbséget.
Míg Magyarországon feloszlatták a Magyar Gárdát és ellehetetlenítették a többi szélsőséges, militáns csoport működését, valamint szigorú szabályok tiltják az önkényuralmi jelképek használatát, Ukrajnában a horogkeresztes zászlóval vonulgató, „meinkapfista” Azov-ezred és a Jobb Szektor az etalon.
Idehaza a 20-60 kilométeres kitörés emléktúra kirándulóiban ölt testet a „náci veszély”, miközben Ukrajnában általános iskolás gyerekeknek szerveznek túlélőtáborokat, amelyekben SS rúnák alatt lövészetet tartanak és maradjunk annyiban, hogy az esti tábortűznél nem a Börtön ablakában a legnépszerűbb nóta.
Mindez azonban nem számít, mert Kijev maximálisan kiszolgálja a nyugati urait. A történelemből pedig megtanulhattuk – gondoljunk csak Werner von Braunra és Otto Skorzenyre –, hogy az „ő nácijuk jó náci”. Ettől függetlenül David Pressman kijelentésének tényleg csak így lenne értelme:
Sztyepan Bandera és Andrij Melnyik bűnrészes, sőt tevékeny résztvevő volt a zsidó lakosság és más nemzetiségek, vallási csoportok lemészárlásában a holokauszt idején. Az Egyesült Államokat aggasztja, hogy a Porosenko-Zelenszkij-kormányok részt vesznek a brutális örökség rehabilitálására és népszerűsítésére irányuló erőfeszítésekben.
