Két hét ide vagy oda, még mindig megdöbbent az a rengeteg marhaság, ami az ilyen-olyan oldali sajtóból zúdul az emberekre a palesztinkérdés kapcsán. Mindenhez is értő „szakértők” győzködik az embereket arról, hogy az arab-izraeli konfliktus egy civilizációs összecsapás, a világok harca, amelynek egyik oldalán a zsidó-keresztény kultúrkör (a Jó), a másikon az iszlám (=bevándorlók=terroristák=palesztinok) áll (a Rossz).
A helyzet az, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör egy mítosz, bizonyos szempontból politikai termék, és a holokausztért viselt kollektív bűntudatunk következménye. A földrajzi kereteken túlmutató európaiságunk (avagy a nyugatiság, a napnyugati kultúra) nem az Ószövetségben és a judaizmusban, hanem az antikvitásban gyökeredzik.
Homéroszban. Arisztotelészben. Platónban. Sztrabónban. Püthagoraszban. Thalészben. Plótinoszban. Boethiusban. Az athéni demokráciában. A római jogban. Az itt fel nem sorolt sztoikusokban, cinikusokban, materialistákban, az epikureusokban, a platonistákban. Esopus fabuláiban és Caesar légióinak sarujiban és kardjaiban. Hippokratészban és Galenusban…
Az ókeresztény egyházatyák, a patrisztikus iratok szerzői, a keresztény Európa megalapozói Keleten és Nyugaton a görög-római műveltség, világkép, tudomány és Krisztus tanításának nagy szintetizátorai voltak.
A napnyugati kultúrkörnek nincs számottevő zsidó szubsztrátuma.
Nem is lehet, hiszen Krisztus azért jött, hogy új- és örök szövetséget kössön az emberiséggel, ahelyett az ószövetség helyett, melynek története részben a zsidó nép Isten elleni örökös lázongásának, újra és újra megismétlődő szétszórásának, a próféták megvetésének története.
Az Ószövetség ezzel együtt elválaszthatatlan része a Szentírásnak, hiszen a Krisztusba vezető útról szól. „Történelemkönyv” tele tanulságokkal. De vegyük észre, abban a pillanatban, hogy egy keresztény teológus vagy művész hozzányúl az Ószövetséghez, az elveszti majdnem minden kapcsolatát a zsidósággal, mint néppel, mint kultúrahordozóval.
Miért? Azért, mert mások az alapok, más a megközelítés és a cél.
Nem jobb vagy rosszabb. Egyszerűen csak más. Szemben a keresztény univerzalizmussal, amely az evangéliumi üzenet értelmében nem tehet különbséget ember és ember között, a judaizmus exkluzív, a tanítása csak a születésileg meghatározott zsidóságnak szól, amely Isten egyetlen kiválasztott népe, és amely a messiás eljövetelére vár.
A kereszténység, Krisztus szeretete viszont mindenkié.
A napnyugati kultúra merőben progresszív, az ókor emberének kutatás-fejlesztés iránti vágya hatja át: felfedezni, megérteni, jobbá tenni, megosztva tovább adni mindent, beleértve magunkat és az emberségünket is.
A judaizmusból ez hiányzik, ugyanazokat a köröket rótta az elmúlt 2000 évben, mivel az Ószövetség számukra még egy nyitott könyv. A keresztények számára viszont egy befejezett történet, amit Krisztus eljövetele lepecsételt.
Még egyszer: bármikor is ragadtak meg ószövetségi témákat az elmúlt évezredek művészei, mindaz, amit a színekről, a formáról, az arányosságról, a versmértékekről, a ritmusról, a harmóniáról tudtak és tudunk – a hellénizmusban összeérett anyagi és szellemi tudásból indul ki.
Ez nem azt jelenti, hogy ugyanehhez az alaphoz a zsidóság soha nem nyúlt, nem érintkezett vele. Dehogynem! A hellénizmus és a humanizmus ugyanúgy hatott rájuk is, a klasszikus ókor és a középkor zsidó bölcselői, tudósai szintén elvégezték a leckét, néha hasonló, néha pedig más eredménnyel, mint a keresztény kortársaik. De ez elmondható az iszlám „reneszánsz” kiválóságairól is. A végeredmény viszont és ezért nem egymásba fonódó, majdan egyesülő, hanem párhuzamos vonalak sokasága.
Jellemző egyébként, hogy amikor egyesek Izraelről beszélnek, a közös pontokat a zsidó állam és a napnyugat között az Ószövetségben és a demokráciában, meg persze az iszlámellenességben jelölik meg. Ahogy már vázoltuk, az Ószövetség nem valós alap, mert egészen mást gondolunk róla ők és mi, más a jelentősége a két vallás és a két kultúra hordozói számára.
Ami a demokráciát illeti, az egy gyenge lábakon álló érv, hiszen semmi köze a kultúrához. A zsidó demokrácia egy szükségszerűség. Ugyanúgy benne van a korszellem, a 19.-20. század republikánus idealizmusa, mint az, hogy a zsidóságnak nem volt élő, kézzelfogható állami, közigazgatási hagyománya, amire építeni lehetett volna. Nem voltak uralkodó dinasztiái, hogy királyt válasszanak, és Dávid trónjára ültessék. E tekintetben tehát ugyanazt az utat választották, amit szinte minden posztgyarmati és/vagy a semmiből születő államalakulat.
És végül egy gondolat az iszlámellenességről, amely nyugati fénytörésben egyet jelent a bevándorlóellenességgel!
A többé-kevésbé a mai Izraelt lefedő területen az 1920-as összeírás szerint több keresztény élt, mint zsidó. 521 400 muszlim, 77 800 keresztény és 66 500 zsidó lakta a Szentföldet. Ebben az időben egyedül Jeruzsálemben voltak többségben a zsidók, Názáret és Betlehem pedig szinte teljesen keresztény városok voltak.
A brit mandátum első, 1922-es népszámlálásán ugyanez így nézett ki: 590 800 muszlim, 83 700 zsidó, 73 000 keresztény. A brit kormány hivatalos jelentése szerint a zsidóság esetében a többlet a nemzetközi és bevándorláspárti cionista mozgalom munkájának következménye!
(Jegyezzük meg: a népszerű hazugsággal szemben a britek különbséget tettek a Jordánon inneni Palesztin mandátum és a „Transzjordániai Területek” között! Az adatok az előbbire vonatkoznak.)
Ahogy ma például egyes kormányok elutasítják a tömeges bevándorlást, annak belátható veszélyei miatt, a kortársak sem tettek másként. Éppen ezért már 1918-ban megalakult a térség első kvázi-politikai pártja. Kapaszkodjatok meg: a Muszlim-Keresztény Társaság (!), melynek tagjai attól tartottak, hogy a bevándorlók elveszik a munkájukat, a földjüket, kiszorítják őket az élet legkülönbözőbb területeiről, nem fognak integrálódni és no-go zónákat alakítanak ki, amíg végül át nem veszik a vezetést.
De ez már egy másik történet…
