Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
Harminc perccel az élő adás után 11 családtagjával együtt életét vesztette Mohammad Abu Hattab, a Palesztin Televízió tudósítója. A csatornát az Izrael által elismert, tűrt-támogatott Palesztin Hatóság tartja fent. Abu Hattabbal, a feleségével, a gyermekeikkel és a szüleikkel izraeli légicsapás végzett a Gáza-övezet déli részében.
És akkor itt most álljunk is meg egy pillanatra! A Hamász október 7-i, példátlan terrorcsapására válaszul indított hadművelet első szakaszában a zsidó állam több mint 1 millió embert szólított fel, hogy vonuljanak az övezet déli részébe, mert az biztonságos. Először egy napot adtak az evakuációra, aztán a nemzetközi nyomás miatt a határidőt többször kitolták.
Az Abu Hattabbal történtek – de említhetnénk még számos példát, a rafahi átkelőt ért rakétacsapást is – mutatják, mennyire gondolja komolyan a Netanjáhú-rezsim, amit a palesztinoknak mond. Ezt csak azért tesszük szóvá, mert a zsidó állam mindenkori vezetése évtizedek óta azzal reklámozza magát, hogy az övék a világ egyik legerkölcsösebb hadserege.
S akkor jöjjenek a számok!
A november 3-i állapot szerint eddig 36 újságíró és médiamunkás halálát erősítették meg: 31 palesztin, 4 izraeli és 1 libanoni. 8 újságíró sérült meg. 3 újságíró eltűnését jelentették. 8 újságírót letartóztattak. Tegyük hozzá, az izraeliekkel „baráti tűz” végzett.
Mindezeken túl kibertámadás ért több szerkesztőséget, a riporterek pedig egyre-másra válnak a rendőri túlkapások és az izraeli szélsőjobb, jobb esetben pedig a cenzúra áldozataivá. Ilyen ügyekből eddig több mint másféltucatnyit jelentettek.
Abu Hattab és családja kiirtása után a tudósító egyik kollégája egy riport közepén levette sisakját és védőmellényét, amelyen világos betűkkel a PRESS felirat volt olvasható. „Ezek csak feliratok, amiket viselünk egyáltalán nem védenek meg egyetlen újságírót sem” – mondta közben.
Hogy érzékeljük a helyzet súlyosságát, a délszláv háborúk 10 éve alatt 140 újságírót és médiamunkást öltek meg a Balkánon. Ha Izrael így folytatja 2024 január végére megdöntheti ezt a „rekordot”. A 2014 óta tartó orosz-ukrán háborún pedig már régen túltettek; az 20 riporter életét követelte.
Jó, de minek mentek oda?
A legtöbben így reagálnak ezekre a hírekre, de gondoljunk csak bele, mi lenne haditudósítók nélkül? Az emberi kegyetlenség nem ismer határokat, a háborús törvények pedig csak azokra az esetekre vonatkoznak, amelyekről a közvélemény értesül. És azokra sem mindig.
Ha a harcoló alakulatoknak nem kellene attól tartaniuk, hogy filmre veszik a kegyetlenkedéseiket, és ezért hosszú, akár életfogytiglani börtönbüntetést is kaphatnak, mennyivel több lenne a nemi erőszak, a fosztogatás, komplett családok, falvak vagy akár városok kiirtása?
Természetesen nem vagyunk naivak. Az újságírók ezzel együtt a mindkétoldali propaganda eszközei is. A szerepük nem fekete vagy fehér, de nélkülözhetetlen. Aki pedig haditudósítónak áll, igen, vállalja a kockázatot, tudja hová megy. Tudja azt is, hogy a nemzetközi jogszabályok értelmében, ha viseli a PRESS feliratú védőfelszerelést, akkor tilos rálőni. Ugyanolyan védelmet kéne élveznie, mint a vöröskereszt vagy a vörösfélhold munkatársainak.
És azt is tudja, hogy ezzel szemben a PRESS jelzés teszi nagyon gyakran kiemelt célponttá. Az arab-izraeli háborúkban általában kiemeltebbé, mint sok más konfliktusban. Különösen akkor, ha nem a zsidó állam érdekei szerint tudósít.
