Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
A Bolsonaro-korszak zárójelbe tette Brazíliát Latin-Amerikán belül. A volt elnök ugyanis nem tudott és nem is akart együttműködni a régió zömmel (nem-európai értelemben) baloldali, antiglobalista kormányaival. Washington és a nemzetközi nagytőke kegyét kereste, miközben Kínával is igyekezett nagyon jóban lenni. De nem lett volna ellenére az sem, ha Brazília az EU-val kerül szorosabb kapcsolatba. Túl sokat akart egyszerre, és közben figyelmen kívül hagyta a földrajzot. Sok más egyéb mellett.
A kormányváltás óta Luiz Inácio Lula da Silva azon van, hogy Brazíliát visszafordítsa arra a pályára, amelyen 2018-ig haladt. Az országának a méretéből és a gazdasági súlyából, potenciáljából adódóan – véli a régi-új elnök – a globális Dél(-Amerika) motorjává kell válnia. A külpolitikai víziója nagyjából a következőkre épül:
1) Az Egyesült Államokkal szemben csak egy egységes Latin-Amerika lehet képes az érdekérvényesítésre. Ezt a Fehér Házban is tudják. Nem véletlen, hogy az elmúlt 100 évben Washington mindent elkövetett a pánamerikai mozgalom ellehetetlenítése érdekében. Tavasszal is aktívan beavatkoztak a Paraguay-i választásokba, hogy a hatalomban tartsák a Colorado Pártot.
2) Az Európai Unió nem független, de ami zavaróbb: sokkal többet gondol magáról, mint amennyit valójában ér, és rendszeresen összekeveri a szezont a fazonnal. Hogy érthetőbb legyen: az idei EU-Mercosur csúcstalálkozón Brüsszel számára Oroszország elítélése volt az egyik legkardinálisabb kérdés. A kereskedelmi kapcsolatokban pedig a korábbi aszimmetrikus állapot fenntartására törekedett. Latin-Amerikának azonban elege van a neokolonialistákból.
3) Az orosz-ukrán háború és Kína megerősödése rámutatott a Nyugat sebezhetőségére. A világ az átrendeződés szakaszába lépett – többpólusúvá válik. A gigászok csatájából azonban jobb kimaradni. Ebben a helyzetben a legokosabb az el-nem-köteleződés. Kereskedni bárkivel lehet, viszont miért avatkozzon bele Latin-Amerika azokba a konfliktusokba, amelyekhez semmi köze.
4) A globalizáció egy adottság. Meghaladni egyelőre nem lehet, viszont igazságosabbá, fenntarthatóvá tenni igen. Az például nem járja, hogy Afrikából kiszivattyúzzuk a nyersanyagokat, oda hordjuk a szemetünket, de a fejlődéséhez nem járulunk hozzá érdemben… Éppen ezért a globális Délnek a sarkára kell állnia.
5) A háborúk a fenntartható fejlődés ellenségei. Csak néhány nagyhatalom profitál belőlük. Az utóbbi másfél évben például az Egyesült Államok komoly gazdasági előnyökre tett szert katonai-ipari komplexumának újjáélesztéséből és az európai energiapiac meghódításából.
Jól járt Kína és Oroszország is, mivel Európa vezetése volt annyira ostoba, hogy egymásra tolja őket.
A globális Délen ugyanakkor az ukrajnai háború élelemzési válságot okozott. És elvonta azokat a forrásokat a fejlődő országoktól, amelyek alapvető fontosságúak lettek volna a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése és az ökológiai krízis kezelése szempontjából.
Brazília vezetésének jelszavai ennek megfelelően a béke és a fejlődés; és e hatalmas periféria érdekvédelme mellett akar elköteleződni. Ahogy a fentiekből is kitűnik, nem érdektelenül. Mégis mennyivel szimpatikusabb hozzáállás ez a lulai „legyen jó minél többeknek, mert akkor nekünk is jó lesz”, szemben az amerikai „szarunk a világra, mert úgyis a miénk”-kel?!
