Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
Elhunyt a németek futballcsászára, Franz Beckenbauer. Gyakran dobálózunk könnyedén erős kifejezésekkel, zengünk dicshimnuszt arról, akit valamiért magasztalni szeretnénk, de sokszor nem is gondolunk bele, hogy miről is beszélünk.
Legenda. Ha ezt a szót halljuk, sokunknak sokféle magyarázat jut eszünkbe, valószínű, hogy 10 ember tízféle jelentéstartalmat tulajdonítana neki és vélhetően mind helytálló is lenne valamennyire. Talán van mégis egy döntő szempont, ami egyértelművé teszi, hogy kire illik ez a rendkívüli elismerés:
Akit az egész világon emberek százmilliói ismernek, rengetegen imádnak, gyerekek millióinak példaképe, és még az ellendrukkerek, a klubhovatartozása, vagy származása, nemzetisége miatt vele nem szimpatizálók is meghajolnak a tudása előtt, az bizonyosan nevezhető legendának.
A Császár ilyen ember volt, talán az utolsó, vagy jobb esetben az utolsó előtti olyan labdarúgó generáció kimagasló alakja, amely még elsősorban a játék élményéért focizott, a pénz csak a tudás, a teljesítmény elismerését jelentette, de nem állt mindenek felett. Arról nem beszélve, hogy emberi léptékű fizetésük volt, amit nem is lehet egy lapon említeni a mai futballban keringő irreálisan őrült összegekkel.
De szó sincs arról, hogy Beckenbauerék idején nyeretlen kétévesek módjára kergették volna a labdát, mint a grundon, vagy mint lelkes amatőrök a sörmeccseken. Profi sport, kemény, férfias játék volt már akkor is, a győzni akarást, a csapatszellemet serdülő koruktól beléjük nevelték, de a fair play, a lovagiasság ugyanúgy része volt annak a mentalitásnak, ami sokkal kevésbé tartalmazta a ma egyre inkább elhatalmasodó egoizmust, celebkedést, amit napjaink sztárjai képviselnek – tisztelet a kivételnek.
Beckenbauer azért is nevezhető legendának, mert valami olyat tudott, amit csak kivételes sportemberek kapnak az élettől ajándékba: utánozhatatlan volt az a könnyedség, ahogy a pályán mozgott, mintha éppen vasárnap délután korzózna München belvárosában. Az erőlködésnek a legkisebb jelét sem mutatva szlalomozott az ellenfelek között, laza bokapasszokkal osztogatta a zsugát, és olyan játékintelligenciával rendelkezett, amit nem igazán lehet tanulni.
Mindent tudott a labdával, amit egy focistának tudnia kell, jobb és bal lábbal egyaránt lőtt távolról hatalmas gólokat. Specialitása volt egy teljesen egyedi szabadrúgás fajta, amikor szinte nekifutás nélkül, pár lépés után külsővel tekerte kapura a labdát. Mindemellett a küzdőszellemével és a csapatáért, a nemzeti válogatottért tett áldozatvállalásával is örökké emlékezetes maradt a futballvilágban.
Az 1970-es mexikói német-olasz világbajnoki elődöntő egyébként is sporttörténelmi mérkőzés volt – a szakmában sokak szerint minden idők legjobb világbajnoki meccse – ami thrillerbe illő fordulatok után hosszabbításban 4:3-as itáliai győzelmet hozott.
De talán a legmaradandóbb epizód az volt, amikor Beckenbauert a 67. percben egy szóló végén a földbe döngölték a marcona olasz védők és az esés következtében kulcscsonttörést szenvedett. Mivel a németek már kihasználták mindkét cserelehetőségüket, a Kaiser felállt, leporolta magát, majd felkötött karral, törött vállal végigbrusztolta a 120 perces csatát. Ilyenre sincs példa manapság.
Elegancia, erő, könnyedség, küzdeni tudás, csapatszellem és példamutatás. Ez mind ő volt, és igazi német, amilyenből manapság alig akad a futballpályákon. (Értse ezt mindenki úgy, ahogy akarja.)
Végül idézzük fel az eredménylistáját, pontosabban csak a legnagyobb sikereit: Világbajnok 1974-ben, Európa-bajnok 1972-ben, háromszoros BEK-győztes a Bayern Münchennel (1974,1975,1976 ), kétszeres aranylabdás 1972-ben és 1976-ban és négyszeres bajnok a Bundesligában. A játékos pályafutása után ráadásul szakvezetőként is világbajnoki címig vezette a Nationalelfet 1990-ben.
Tudjuk, hogy a legendák soha nem halnak meg, mert örökké élnek. Isten veled, Kaiser Franz!
