Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
Az Egyesült Államok magyarországi nagykövete interjút adott a Financial Timesnak, amelyben a magyar kormányt kritizálta, amiért az szerinte nem viselkedik szövetségeshez méltóan. David Pressman hangsúlyozta: Washingtonnak vannak olyan eszközei, amelyeket felhasználhat érdekei érvényesítésére.
Ennek kapcsán érdemes megjegyezni: az USA nem rég felmondta a Magyarországgal 1979-ben kötött, a kettős adóztatás elkerüléséről szóló nemzetközi egyezményt. Tavaly pedig arra kényszerítette az Orbán-kabinetet, hogy kilépjen a Nemzetközi Beruházási Bankból.
„Abszolút vannak eszközeink ez igaz, és készen állunk arra, hogy használjuk őket” – hangsúlyozta Pressman az interjúban.
Amikor a felügyelőtiszt szövetségest említett, nyilvánvalóan olyan alattvalóra gondolt, aki mindenben maximálisan alárendeli a saját érdekeit az Egyesült Államokéinak. Sőt, a társadalmi berendezkedését is Washington igényeihez igazítja. Ilyen az imperialisták észjárása.
Ezzel szemben Kína – például – nem várja el senkitől, hogy lemenjen kutyába. A kölcsönös tiszteletet igen, de ez talán érthető.
Hogy világos legyen, mire gondolunk:
Kína második (Japán), negyedik (Vietnam) és hetedik (India) legnagyobb exportpiaca egy-egy olyan ország, amellyel Pekingnek területi vitái vannak. Ez akkor is igaz, ha a külkereskedelmi mérleget nézzük: India (3.), Vietnam (6.), Fülöp-szigetek (7.). (Hong-Kongot nem vettük figyelembe.) Ezen országok politikai rendszere is teljesen eltérő.
Kína viszont pragmatikusan áll a külkapcsolatokhoz. Számára a globalizáció a világ erőforrásainak megosztását és a szabadkereskedelmet jelenti. Nem a politikai ideológiák exportját, hanem a javakét.
Nem várja el a partnereitől, hogy hűségesküt tegyenek neki, és ennek jegyében belépjenek a NATO-ba, vagy más katonai szövetségbe. Illetve, hogy engedélyezzék a hadserege és a haditengerészete számára különböző támaszpontok használatát.
Az USA esetében viszont mit látunk? Olyan országok vannak mindkét lista élén, amelyek valamilyen módon függenek Washingtontól, vagy kiszolgáltatottak neki. Illetve, amelyek hagyományosan nyugati orientációjúak.
Ez a most éppen renitenskedő Brazíliára is igaz: az Egyesült Államok katonai támaszpontot tart fenn a területén, és az 1964-es puccs és az azt követő katonai diktatúra sem volt elég régen ahhoz, hogy a brazilok elfelejthessék, milyen következményekkel jár, ha túl sokat „ugrálnak”.
Tehát a jenkikkel még érdemben kereskedni is csak alárendelt pozícióból lehet.
A fentiekkel függ össze az is, hogy Kína nem szervez és finanszíroz színes forradalmakat, és nem támogat politikai pártokat sehol a világon. (Hong-Kong és Tajvan ezúttal is mellőzve.)
A nyugati elemzők szerint ez hazárdjáték a pekingi vezetés részéről. Az meg úgy van vele, hogy a pénzt és a befektetéseket mindenki szereti, szóval egyetlen józan paraszti ésszel megáldott palotaforradalmár sem fogja felrúgni az előző rezsim által kötött előnyös szerződéseket.
Tegyük hozzá: az USA bábkormányai és talpnyaló kegyencei rendszerint csúnya véget szoktak érni a harmadik világban, már csak azért is, mert Washington nem szokott azzal foglalkozni, hogy működőtőkebefektetésekkel segítse stabilizálni a csatlósai hatalmát. Fegyvereket ad az elnyomáshoz és a kizsákmányoláshoz. Ennyi az imperialista know-how.
Kína partnerei ezzel szemben például az infrastruktúrafejlesztéseknek és a szociális ellátórendszerbe is beforgatható fejlesztési hiteleknek köszönhetően még akár a népszerűségüket is növelhetik.
Szóval, igen. Az Egyesült Államok az alattvalókat szereti, és a legkisebb kilengést sem tolerálja. A jenkik agya eldobja a gépszíjat, ha például Orbán Viktor találkozik Vlagyimir Putyinnal.
Ezzel szemben a kínai vezetést nem különösebben érdekli, ha a magyar kormányfő a Pekinggel szemben kereskedelmi háborút hirdető Donald Trumpnak szurkol, vagy részt veszt az amerikai ügynök, de legalábbis nettó elmebeteg Javier Milei beiktatásán. Pedig az argentin elnök megmondta, és komolyan is gondolta, hogy visszamondja a BRICS-tagságot, és teljesen leépíti a kínaiakat, mert ő kúpként akar belebújni az USA seggébe…
Így zárásként csak egy kérdés: most akkor ki is képviseli valójában a szabadságot? Washington vagy Peking?
