Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
Van az a mondás, miszerint valaki rosszkor volt rossz helyen. Szerencsére a hétköznapokban az ilyen esetek viszonylag ritkán következnek be, ha pedig valakinek jól dolgoznak az őrangyalai, akár egy egész életet leélhet úgy, hogy megússza nagyobb baleset, szörnyűség nélkül. (Persze olyan is van, akire úgymond rájár a rúd, és egy életben jó néhányszor balul ütnek ki a dolgok körülötte. De most nem ez a bekezdésünk témája.)
A háborúkban viszont az ember sajnos gyakran van rosszkor rossz helyen. A háború maga a rossz hely, ahol a katonákra szinte minden percben veszély leselkedik. Ez főleg akkor igaz, ha a túloldalon a világ egyik legkeményebb légiereje, tüzérsége és úgy általában hadserege dolgozik azon, hogy leküzdje a védelmet, aminek sok ártatlan apa, férj és gyermek a részese. Nem véletlen, hogy egy ponton túl sokan döntenek úgy: megadják magukat, mert nem akarnak feleslegesen meghalni, egy értelmetlen és amúgy is megnyerhetetlen háborúban.
Az más kérdés, hogy egy hadsereg, legfőképpen annak vezetése nem nézi jó szemmel, ha a katonái elhagyják a lövészárkokat, és megadják magukat az ellenségnek. A dezertálást a törvény erejével, súlyosan büntetik, ha elkapják a dobbantó katonákat.
A hírek szerint van rosszabb is, mert egyes beszámolók szerint a társak olykor fegyverrel próbálják visszatartani a dezertálni készülő katonákat. Sőt, nem egy háborúban az is előfordult, hogy egyszerűen agyonlőtték a dezertőröket. Rebesgetnek ilyen eseteket az orosz-ukrán háború kapcsán is. Ráadásul az is megtörténhet, hogy az ellenség nem veszi az adást, és onnan érkezik a halálos tűz! Vagyis a dezertálás kicsit sem veszélytelen mutatvány.
A történetünk ukrán szereplői (egyes hírek szerint az AFU 71. különálló Jaeger-dandárjának katonái) ennek fényében igazán figyelemre méltó „mutatványt” hajtottak végre, ha igaz, hogy harminc órán át kúsztak azért, hogy megadhassák magukat az oroszoknak Avdijivka közelében.
– Végigkúsztunk az álláson, és kértük, hogy vonuljunk vissza. Segítséget kértünk, de egy idő után eluralkodott rajtunk a kétségbeesés. Se élelmünk, se vizünk nem volt. Már csak az orosz csapatokat vártuk. A srácok bejöttek. Ott álltunk, beszélgettünk, elmondtuk nekik, hogy ukránok vagyunk. Azonnal mondták, hogy ne aggódjunk, senki nem fog erőszakot alkalmazni – mondták az ukrán foglyok.
Nekik szerencséjük volt. Már nem kell részt venniük az idegen érdekért folyó, ukrán szempontból teljesen értelmetlen háborúban!
