Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!


„Toroczkai Úr! Tényleg feláldoznánk nemcsak önmagunkat, de gyermekeink és unokáink életét is azért, hogy Kárpátalja újra Magyarországhoz tartozzon?” – ezzel a kétméteres címmel jelent meg egy igazán megdöbbentő cikk a Mandineren. A szerző azt ecseteli hosszasan, hogy a Mi Hazánk elnökének elképzelése Kárpátalja visszatéréséről:

  1.  „az épp csak elkezdődő magyar-ukrán közeledés szempontjából rettentően káros;
  2. értelmetlen, mivel Kárpátaljához lényegében már semmi közünk, hiszen alig maradtak ott magyarok;
  3. irreális, mert a Magyar Honvédség tökéletesen alkalmatlan még az olyan karhatalmi feladatok ellátására is, mint a partizánvadászat és az objektumvédelem;
  4. kedvező feltételek mellett is elutasítandó, mert „súlyos terheket róna egy Magyarország méretű gazdaságra”.

Nos, lehet, hogy más filmet nézünk, de a miénkben a magyar-ukrán közeledés csak egy színjáték, amelyben Kijev egy kis uniós és amerikai buksisimogatásért, Budapest pedig azért, hogy legalább emiatt ne használják bokszzsáknak a kormányt, úgy tesz, mintha lenne miről tárgyalniuk.


Valójában viszont nincs. A Majdan utáni Ukrajna alapeszménye az etnocentrizmus. A létező Ukrajna vezetésével arról tárgyalni, hogy legyen elfogadó, sőt, támogassa a nemzetiségeket identitásuk megőrzésében, és segítse elő a gyarapodásukat… Hát, ez olyan, mint amikor időről időre felvetik a pápának: ugyan, engedje már meg, hogy nőket is pappá szenteljenek.

Ebben most kivételesen nincs értékítélet a részünkről. Mindegy, hogy mit gondolunk az ukrán ultranacionalizmusról, a lényeg, hogy létezik. Ráadásul a magyarok helyzetét jogilag nem lehet különválasztani a többi etnikumétól, így az oroszokétól sem.

Ha tehát a jelenlegi vagy bármely következő ukrán kormány visszatérne a Majdan előtti (jó értelemben vett) multikulturalizmushoz, azzal kimondaná, hogy értelmetlen volt az egész háború; hogy fölöslegesen haltak meg vagy váltak földönfutóvá, nyomorékká az emberek.

Nota bene – ahogy a rómaiak mondanák –, Romániában az AUR, a második legnagyobb párt elnöke jelentette ki, hogy egy talpalatnyi román föld visszaszerzése Ukrajnától többet ér a NATO-tagságnál. Őt nem érdekli, ki mit szól ehhez, pedig jelen állás szerint arra is esélye van, hogy választást nyerjen. Tehát gondolnia kéne a jövőre…


Ha már a románok szóba kerültek, térjünk is rá a második pontra!

A Mandiner szerzője Kárpátalja demográfiai viszonyainak taglalás közben valamiért figyelmen kívül hagyta azt a tényt, amely szerint az erdélyi románság transzilvanizmusához, illetve az ennek hiányában is megfigyelhető szuperidentitásának Ukrajnában is megvannak a párhuzamai.

Hogy értsétek: az erdélyi románság egy része kifejezetten teherként tekint a Regátra, a Kárpátokon túli területekre, amelyet mindenben elmaradottabbnak tart. Általában pedig megfigyelhető egy olyan – mondjuk úgy – életérzés, amit a Budapest-vidék ellentéthez tudnánk hasonlítani. Az erdélyiek egyszerűen jobbnak tartják magukat.

A kárpátaljai ukránság is így viszonyul a középső és a keleti országrészek lakóihoz. „Vannak ők, meg vagyunk mi.”  Ez több okra vezethető vissza. Ami ezek közül a számunkra érdekes, az a terület etnikai összetétele.


A ruszinok nem ukránok, viszont Ukrajnában következetesen a többségi nemzethez számolják őket a népességösszeírások során. Az összlétszámukat 1,2-1,6 millióra teszik, de a statisztikákból a zömük, több mint 1 millió fő hiányzik. Lengyelországban, Szlovákiában, Romániában bárki szabadon megvallhatja a ruszinságát, így a hiátus nyilvánvalóan Ukrajnában keletkezik. Becslések szerint a magát a retorzióktól sem tartva ruszinnak valló 10 ezer fő mellett hozzávetőlegesen 850 ezren tartoznak ehhez a népcsoporthoz.

Vagyis Kárpátalja valójában sokkal kevésbé ukrán, mint azt például a Mandiner szerzője gondolja. És ezt nemcsak spekulatív számításokkal lehet alátámasztani, hanem azzal a ténnyel is, hogy a „transzkárpáti ukrán” (valójában a ruszin) egy önálló dialaktus, amely mellett csak szigetszerűen beszélik az „akadémiai” ukránt a régióban – a „transzkárpátit” pedig lényegében sehol másutt.

Ez a magyarázat egyébként arra is, hogy Kijev előszeretettel tölti fel „idegenlégiósokkal” a helyi igazgatási állományt.

Ugyanakkor a lembergi területtel együtt Kárpátalja Nyugat-Ukrajna egyik leginkább EU-párti része. Következésképpen, ha Ukrajna szétesne, egyáltalán nem biztos, hogy a helyiek inkább választanák az ütközőállammá váló vagy orosz függésbe kerülő magterületeket Magyarország helyett, amely a Mandiner állításával szemben nem csak katonai megszállás útján kerülhetne Hazánkhoz.


Nem is beszélve arról, hogy pusztán politikai szándék kérdése, milyen kiterjedt autonómiát biztosítana Kárpátalja számára a magyar vezetés.

Ami a Magyar Honvédség harcképességét illeti, meglepő arról olvasni, hogy azok, akik egyébként szuperlatívuszokban írnak a hadsereg fejlesztéséről, most hirtelen képtelennek tartják még a rendvédelmi-terrorelhárítási feladatok ellátására is. Ezek szerint a baloldalnak lenne igaza, amely azt állítja, hogy a haderőfejlesztésre fordított minden adóforintunk ablakon kidobott pénz?

Minek nekünk a Leopardok és a Rheinmetall többi, az ukrajnai háború tapasztalatai alapján súlyosan túlértékelt páncélozott harcjárműve, önjárólövege stb?


De talán inkább úgy kéne feltenni a kérdéseket: milyen, illetve mennyire magyar az a hadsereg, amely a Nyugat imperialista törekvéseinek szolgálatában bevethető Afganisztánban, Irakban és most éppen Csádba készül? A Nyugatért: Párizsért és Washingtonért kockára tehetjük a katonáink életét, égethetjük az adóforintokat, de magunkért, Kárpátaljáért nem?

Ez nem tűnik túl hazafias megközelítésnek!

És végül ott van az a megállapítás, mely szerint Kárpátalja súlyos terheket róna a magyar gazdaságra. Nos, igen. A kettősállampolgárságról szóló 2004-es népszavazás idején is ez volt az MSZP és az SZDSZ egyik fő érve a nem-szavazat, illetve a referendum bojkottja mellett. Ami azt illeti, jogosan, hiszen például az elmúlt 10 évben több mint 300 milliárd forinttal támogatott határon túli programokat a kormány. A határon túli magyarságra költött pénzek összessége pedig ennél nyilván sokkal nagyobb.

Akkor ez most pénzkidobás? Nem lett volna helye ennek a pénznek itthon: az egészségügyben, az oktatásban? De. De nem sajnáljuk, hogy így lett elköltve: magyarokra, a testvéreinkre. És Kárpátaljától sem sajnálnánk egyetlen fityinget sem – mert van, ami nem pénzkérdés.


Előző cikkFélezer milliárd dollárra rúghat a helyreállítás költsége
Következő cikkUkrajnában lábon lőnék, aki nem akar a fronton meghalni?

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét