Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
Az ukrajnai orosz intervenció második évfordulóján írhatnánk a számokról: halottak, sebesültek, menekültek, anyagi kár… Vagy moralizálhatnánk is. De ezt megteszik majd helyettünk mások. Mi most a tanulságokról fogunk írni. Röviden.
A hatalom akarása. Ez az első és talán a legfontosabb. Az 1989/90-es fordulat idején (dacára az akkor is zajló háborúknak) a legtöbben azt hitték, hogy elérkezett a nagy béke és szabadság korszaka. Ma divat Fukuyamát kárhoztatni, de az érzés, hogy a történelem véget ért, akkor egy rövid ideig a Kelet és a Nyugat közös alapélménye volt. A mindennapok és az egyének szintjén legalábbis.
A Nyugat győzött, a Kelet pedig azzal áltatta magát, hogy most már tényleg ez a harc (a rendszerváltások, a kapitalista átalakulás) lesz a végső. De nem így történt. Több mint 30 év távlatából a kommunista szlogenek a nyugati világ vezetőinek imperializmusáról, fasisztoid nézeteiről többé nem tűnnek annyira propagandisztikusnak.
A KGST és a Varsói Szerződés felbomlása után a Clinton-adminisztráció és az Egyesült Államok szatellitjei gyorsan világossá tették, hogy Oroszországot legyőzöttként, a keleti blokk országait pedig gazdátlanná vált jószágként kívánják kezelni – birkákként, akiket a saját akoljukba terelhetnek.
Madeleine Albright a ’90-es évek közepén kijelentette: Moszkva nem számolhat azzal, hogy a Nyugat bármikor is tekintettel lesz rá. Ha beletörődik az USA (úgyis mint a NATO) terjeszkedésébe – kereskedhet vele. Ennél többről azonban szó nem lehet.
Azt is leszögezte: a NATO-bővítés kettős célt szolgál. Az amerikai gazdasági-politikai érdekek biztosítását Kelet-Közép-Európában. Valamint azt, hogy egy esetleges európai háborúba soha többé ne kelljen amerikai katonáknak meghalniuk. (Ennek kapcsán idézzük fel magunkban azt az esetet, amikor a lengyelek Ukrajna támogatása mellett azzal érveltek, hogy olcsóbb a szövetségeseknek, ha ukrán katonák halnak meg…)
A nyugati imperialisták tehát a maguk részéről a hidegháborút soha nem tekintették lezártnak. Folytatták Oroszország, majd később Kína bekerítését, elszigetelését. Dollármilliárdokat fordítottak új pusztító fegyverek kifejlesztésére – és nyilván nem a globális terrorizmus elleni harc jegyében, mert a tálibok, de még Irán ellenében sincs ezekre szükség. Különösen nem Oroszország vagy Kína határaira telepítve.
Hogy az ukrajnai háború előre eltervezett volt-e vagy sem? – ezt talán soha nem fogjuk megtudni. Mindenesetre egyenes következménye a hatalom akarásának. És éppen ezért tűnik egyre elkerülhetetlenebbnek a tajvani háború is.
Hitler egyszer azt mondta: a népnek látható ellenségre van szüksége. A Nyugat nem egyszerűen megfogadta ezt, hanem a működése alapgondolatává tette: ellenségképeket kreál magának a perifériáján élő népekből, amelyek ellen aztán „legjobb esetben” másokat feláldozva folytathat olyan háborút, amely pörgeti a gazdaságát.
Ez a logika (a háború üzlet) szöges ellentétben áll az orosz, a kínai, de még a szovjet gondolkodással is. Ugyanakkor megmagyarázza, hogy minden hangzatos szólam ellenére miért nem adtak oda egy csapásra mindent az ukránoknak, amit azok kértek. Hogy miért tartják mindig éppen csak a víz felett a fejüket, ahelyett, hogy valós segítséget nyújtanának nekik. Minél tovább tart a háború, egyeseknek annál jobb.
A másik tanulság az, hogy cáfolhatatlanná vált: a Nyugaton eluralkodott a hübrisz. A gőg, az elbizakodottság, a messianizmus, avagy a totális énközpontúság elvakította. Ez törvényszerűen következett abból a mély lenézésből, amivel a saját polgárait; és abból az undorító megvetésből, amivel a vélt vagy valós ellenfeleit kezeli.
Annyira hitt és hisz még talán most is a nyugati politikai elit és a karvajtőke a saját kiválóságában, hogy el sem tudta, tudja képzelni: vannak még, akik másként akarnak élni. Akik nem elégszenek meg a szabadság mantrájával, hanem meg is akarják azt élni – önállóan. Számukra axiómává vált, hogy az iPhone – Coca-Cola – Big Mac álszentháromsága olyan lenyűgöző erővel bír, hogy bárki igába hajtja a fejét a hatására.
Ehhez képest az ukrajnai háború megmutatta, hogy a Nyugat magára maradt. Az ENSZ-ben az EU-n, az angolszász államokon és a Csendes-óceáni vazallusokon kívül alig akad valaki, aki csatlakozott volna a háborús blokkhoz. Földünk országainak háromnegyede, lakosságának körülbelül 7/8-ada antiimperialista, a béketárbort választotta.
Az orosz gazdaságról kiderült, hogy a nemzetközi beágyazottsága és belső energiái miatt ellenállóbb, mint hitték; Németországot is felülmúlja. Kína nem rettent meg a fenyegetéstől, és végleg szakítani akar azzal, hogy pusztán a Nyugat összeszerelőüzeme legyen.
Afrikában újra erőre kaptak a szabadságmozgalmak, amelyek ténylegesen le akarják zárni a gyarmati múltat. India megerősítette a függetlenségét, a saját fejlődés útjára lépett, és ennek érdekében képes volt felülemelkedni a Kína és közte feszülő ellentéteken. Az iszlám világ vezető hatalmai óvatosan összezárnak… és még sorolhatnánk.
Ha nem is Ukrajna változtatta meg a világunkat, de a felszínre hozta a változást.
