Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
Rendhagyó módon nem az orosz-ukrán háborúról vagy a világrendváltozásról fogunk most írni, de talán ez a téma is van olyan érdekes – és nem kevésbé megosztó:
„Legalább 131 év kell még ahhoz, hogy a nők fizetése utolérje a férfiakét” – ezzel a címmel közölt cikket március 8-án a Telex, melyet a portál „bérszakadék gyorstalpalóként” aposztrofált. A Bekezdések visszatérő olvasói már megszokhatták, nem szeretjük az ordító hülyeségeket, és nem is tudunk mindig elmenni mellettük szó nélkül.
Mielőtt a részletekbe belemennénk, két dolgot fontos leszögezni. 1) Elítéljük a diszkrimináció mindkét formáját: a hátrányos megkülönböztetést ép úgy, mint a kivételezést.
2) Bizonyos megközelítések, módszerek akkor is lehetnek áltudományosak és/vagy félrevezetőek, ha a tudomány elismert művelői alkalmazzák azokat. Gondoljunk csak a fajelméletre, amivel szerte a világon akadémiai szinten foglalkoztak a 19. század második felétől, tehát nem a nácik találták ki…
Tehát a Telex nőnapi cikkében azt állítja, hogy a legfrissebb adatk szerint „az Európai Unióban a nők átlagosan még mindig kb. 13 százalékkal kevesebbet keresnek egy munkaórára vetítve, mint a férfiak”.
Hogyan jött ki ez az eredmény?
- Az Európai Unió Statisztikai Hivatala, az Eurostat az órabért veszi alapul, a férfiaknak és a nőknek átlagosan kifizetett bruttó órabér különbségét vetíti a férfiak átlagos órabérére.
- A KSH női-férfi kereseti rést számol, és azt vizsgálja, hogy a teljes munkaidőben alkalmazásban álló nők havi bruttó átlagkeresete hány százalékkal alacsonyabb, mint a teljes munkaidőben alkalmazásban álló férfiaké.
- Az Eurostat a nők és a férfiak egy órára jutó bruttó átlagkeresete közötti különbségének arányát nézi a férfiak egy órára jutó bruttó átlagkeresetéhez viszonyítva.
- Az Egyesült Államokban általában úgy számolják ki a bérszakadékot, hogy a teljes munkaidőben dolgozó nők egész éves bérét elosztják a teljes munkaidőben dolgozó férfiak egész éves bérével.
Vagyis mind a négy módszertan súlyosan leegyszerűsítő. Az így kapott eredmény semmit nem árul el a nők és a férfiak munkaerőpiaci helyzetéről és társadalmi státuszáról. Egy valamire jó: a nemek közti feszültség szítására, a társadalmi megosztottság fokozására, és végeredményben a politikai manipulációra, amennyibe bizonyos pártok és mozgalmak kampányokat építenek a bérszakadék kérdésére.
Ezzel a megközelítéssel az a baj, hogy a férfi-női kapcsolatokat egy statisztikai együtthatóra egyszerűsíti, és azt a látszatot kelti, hogy amennyiben ez az együttható nulla, akkor máris minden rendben lesz. Pedig nem! A nulla ugyanis ebben az esetben sokkal nagyobb egyenlőségekről (is) árulkodhatna, mint a 13 százalékos különbség.
Miért? Mert a társadalom bonyolult szerkezet, számos a férfiak és a nők helyzetét és átlagkeresetét befolyásoló tényezője van.
Kezdjük azzal, hogy egy 2020-ban született kislány várható élettartama 83,2 év volt az EU-ban, 5,7 évvel (7,35 százalékkal) magasabb, mint egy fiúé (77,5 év). A férfiak nagyobb valószínűséggel lesznek rákosak (53 százalék) és még nagyobb valószínűséggel halnak bele (55 százalék), mint a nők. Ugyanez igaz például a szívrohamra is.
A nemek közötti szakadék még nagyobb, ha például a hajléktalanságot vizsgáljuk: a fedélnélküliek több mint 70 százaléka férfi és kevesebb mint 30 százalékuk nő.
Egy amerikai kutatás szerint a női munkavállalókat gyakrabban éri inzultus (beszólás, lökdösés), mint a férfiakat. Viszont az utóbbiak több mint tízszer (!!!) nagyobb valószínűséggel (92 százalék) lesznek halálos munkahelyi baleset áldozatai!
Ez részben összefügg azzal, hogy az USA Munkaügyi Minisztériuma szerint a „veszélyes munkakörökben” foglalkoztatottak kevesebb mint 1 százaléka nő: a tetőfedők esetében például 500-ból, a fakitermelésben dolgozók esetén 100 dolgozóból kevesebb mint 1 a nő stb.
És ezzel el is érkeztünk a bérszakadék lényegét érintő „problémához”: a kiemelt kockázatú vagy kemény fizikai munkák – mondjuk úgy képzettség (a betöltéshez szükséges iskolai fokozat) arányosan – nagyobb fizetéssel kecsegtetnek, mint a könnyebb, kevésbé veszélyes szakmunkák.
Bár nincs törvényi akadálya annak, hogy nők is elhelyezkedjenek például a bányaiparban, az ezen a területen dolgozóknak mindössze 12,5 százaléka kerüli ki közülük.
Itt pedig fel kell hívnunk a figyelmet egy másik csúsztatásra. A progresszívek és a harcos feministák (akik – tisztelet a kivételnek – többnyire a nőkön élősködő fotelforradalmárok) szerint általában az van, hogy a nők mindent is szeretnének csinálni, de a paternalista és hímsoviniszta reflexek, illetve a rájuk erőltetett nemi szerepek miatt végül kénytelenek lemondani az álmaikról.
Arról természetesen nincsenek felmérések, hogy hány nő lett volna inkább vájár vagy nehézgépkezelő, ha a szülei nem Barbie babát vesznek neki óvodás korában, hanem dömpert, de az biztos, hogy ez az elmélet sántít.
Az aktivisták persze elsősorban az informatikai és a mérnöki területeket szokták példaként felhozni. (A kezüket tehát ők sem szívesen mocskolnák be…) Tény: a tech szektorban a munkavállalóknak csak körülbelül 28 százaléka nő. A mérnökök esetében általában ugyanez kb. 14 százalék.
A mérnökszakma régóta nyitott a nők előtt, a programozás pedig önmagában is új tudományterület. Viszont divatos, és ez meg is látszik az arányokon. De mondunk mást: a jogászok (bírók, ügyészek, ügyvédek, jogtanácsosok) esetében a nők aránya meghaladja a 40 százalékot. Pedig az is egy „férfias”, zárt világ.
A különbség tehát sokkal inkább a nők szabadságából, természetes érdeklődéséből fakad, nem pedig az elnyomásukból. Ezt támasztja alá egyébként az is, hogy a 20. század második felében bizonyos szakmák (például a pedagógia) teljesen „elnőiesedtek”.
Egyszerűen nem életszerű az, hogy a „gonosz és hatalmaskodó” férfiak kiengedik a kezükből a jövő nemzedékek oktatását, képzését, megosztják a nőkkel az igazságszolgáltatás felelősségét, de elzárják őket attól, hogy számítógépes programokat fejlesszenek vagy házakat tervezzenek.
A férfiak és a nők átlagkeresete közötti különbség mindezeknek és sok minden másnak a következménye. Semmiféle igazságtalanság nincs benne. A két nem átlagkeresete csak akkor lehetne egyenlő, ha az élet minden területén, minden szakmában ugyanannyi nő dolgozna, mint férfi – ugyanolyan teljesítménnyel, képesítéssel stb.
Vagy akkor, ha a nők egyszerűen több fizetést kapnak a férfiaknál.
Az első megoldás irreális a második igazságtalan. Éppen ezért nem átlagkereset kiegyenlítésén kellene dolgozni, hanem azon, hogy a férfiak és nők egyenjogúságát garantáló törvényeket mindenki maradéktalanul betartsa…
És ami talán még ennél is fontosabb: hogy minden dolgozó – függetlenül attól, hogy nő vagy férfi – tisztességes fizetést és megbecsülést kapjon a munkájáért. Mert, úgy hisszük, ez valami egyetemes emberi jog.