Hogy Németország a felszín alatt rohad, és a penész imitt-amott már kívülről is látható, több posztunkban is érintettük. Most viszont egy kicsit mélyebbre ásunk, ugyanis a közelmúltban elképesztő látleletet adott Európa vezető (ám egyszersmind orránál fogva vezetett) hatalmának állapotairól egy rendkívüli politikus. Az illető közgazdaságból doktorált, a pályaíve pedig azt mutatja: sokkal inkább a meggyőződés, mint a kicsinyes karriervágy mozgatja.
Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
Lássuk tehát Németországot úgy, ahogy nem szoktuk – belülről és őszintén!
Valami felbillent a társadalmunkban. Az országunknak egy politikai újrakezdésre van szüksége a gazdasági józan észért, a társadalmi igazságosságért, az egyre növekvő egyenlőtlenség helyett, és a békéért, az enyhülésért az újabb és újabb fegyverkezési versenyek és az újabb és újabb háborúk helyett.
És igen, a véleményszabadságért és a másként gondolkodók tiszteletéért is, a cancel culture és az elhatalmasodó politikai tekintélyelvűség helyett, amelyet a koronavírus idején a legkirívóbb formában tapasztaltunk meg, de amely máig nem tűnt el, és egyre inkább szűkíti a véleményspektrumot.
Ott tartunk, hogy az egyik kormánypárt, a Zöldek társelnöke, még megbecsülni sem tudja helyesen a német átlagnyugdíj értékét. Hogyan is tudhatna valaki értelmes nyugdíjpolitikát csinálni, ha azt sem tudja, hogy milyen problémákkal küzdenek a nyugdíjasok milliói hazánkban?
A gazdasági miniszter Robert Habeck? Valószínűleg azt gondolja, hogy Németországban minden ember modern, alacsony energiafogyasztású házakban vagy gyönyörű, csúcsfelújított régi loftokban él, mint zöld barátai a frekventált városi negyedekben. Ezért gondolhatta, hogy zseniális ötlet lenne egész Németországban hőszivattyút előírni a kazánházakba.
A másik oldalon, a CDU-nál sem jobb a helyzet. A Blackrock egykori lobbistája, Friedrich Merz magánrepülőgépen repüli körbe a világot, és komolyan hiszi, hogy ismeri a német középosztályt.
Berlinben nyilván még senki sem hallott a tanyák kihalásáról! Arról, hogy Németországban csak az elmúlt 10 évben 40 000 kisgazdaság szűnt meg, mert nem tudtak tovább ellenállni a kettős nyomásnak, amelyet egyrészt az erős szupermarketláncok és az élelmiszeripari nagyvállalatok, másrészt a politikusok által szervezett olcsó behozatal gyakorolnak rájuk, amelyet egyre újabb és újabb szabadkereskedelmi megállapodásokkal tetéznek.
Vajon melyik párhuzamos univerzumban élhetnek azok a politikusok, akik most minden ágazat közül erre az ágazatra terhelik legjobban a költségvetési lyukak betömésének súlyát?!
És amikor a gazdák az utcára vonulnak, akkor hirtelen az van, hogy „Jujj, jajj!”, ebbe beszivárgott a szélsőjobboldal, mert valahol egy traktor mellett vagy egy trágyakupac mögött kiszúrtak egy jobboldali radikálist.
Ugyanez volt, amikor 50 ezer ember tüntetett a Brandenburgi kapu előtt a békéért: a média, meg a politikusok azzal rágalmazták a megmozdulás szervezőit, hogy putyinisták, de azt is megkapták, hogy nyitnak a szélsőjobboldal felé.
Ezek őrült viták.
Most mindenki azt mondja, hogy gyengíteni kell az AfD-t, mert 20 százalék fölött van, de ha így gondolják, akkor nem az AfD ellen kellene tüntetniük, hanem a politikai követeléseik mellett. Tüntetniük kellene például egy magasabb, legalább 14 eurós minimálbérért, a jobb nyugdíjakért, egy olyan nyugdíjrendszerért, mint ami Ausztriában van, ahol az átlagnyugdíj valóban 2000 euró!
És ha gyengíteni akarják az AfD-t, igen, akkor a megfizethető energia mellett és a német gazdaságot tönkretevő gazdasági szankciók ellen is tüntetniük kellene, nem pedig Oroszország ellen.
Tüntetniük kellene a bérleti díjplafon mellett és a nyereségkényszer nélküli kórházakért. A verseny és a profitorientált gondolkodás az élet sok területén hasznos. Amikor viszont olyan egzisztenciális szükségletekről van szó, mint a lakhatás, az egészségügy vagy az oktatás, a kommercializmus és a nyereségvágy teljesen rossz ösztönzőket teremt.
Ezt a legnyilvánvalóbban az egészségügyi rendszerünkben látjuk. Nálunk van a világ második legdrágább egészségügyi rendszere, mégis egy egészségbiztosítással rendelkező beteg hónapokat vár egy szakorvosi időpontra, miközben nincs még egy olyan európai ország, ahol ennyi embert csípő- és térdműtéttel operálnának.
Ez azonban nem azért van, mert a csípőficamok nemzete vagyunk, hanem azért, mert megtanítottuk a kórházakat arra, hogy ne azzal foglalkozzanak először, hogy mire van szüksége a betegnek, hanem azzal, hogy mi hozza a legtöbb pénzt.
Megértem, hogy azok, akik minden reggel felkelnek és keményen dolgoznak, vagy éppen azok, akik kétségbeesetten keresnek munkaerőt a kisvállalkozásukhoz, kávézójukhoz, pékségükhöz, és nem találnak, felháborodnak, amikor mások belenyugodtak a polgári jövedelem plusz feketemunka modelljébe.
De az is probléma, amikor egy országban az egyetlen igazán gyorsan növekvő ágazat az élelmiszerbankoké, amelyek már több mint 2 millió rászoruló embernek nyújtanak ellátást!
Amikor már nem beszélnek arról a 61 éves állványozóról, aki csontig elfogyott a munkában, és egyszerűen nem tud tovább dolgozni a szakmájában, majd két év munkanélküliség után könyörtelenül a szegénységbe zuhan. Amikor már nem beszélnek arról az egyedülálló anyukáról, aki nem tud elfogadni egy állásajánlatot, mert a politikusoknak még mindig nem sikerült az egész napos gyermekgondozási ellátást biztosítani.
Mindannyian ismerjük a vitát arról, hogy a fiatalok állítólag nem hajlandóak erőfeszítéseket tenni, és a vitát arról, hogy nagyobb nyomásra van szükség. De talán a motivációról is beszélnünk kellene. Németország a “jólétet mindenkinek” szlogennel indult. Mindenkinek, aki erőfeszítéseket tesz, lehetőséget kell kapnia a felemelkedésre és a jó életre.
Ezek a felemelkedési lehetőségek szinte nem léteznek. Aki szegénynek születik, az szinte mindig szegény is marad. Ez a valóság. És akkor csodálkozik az ember, hogy azok a fiatalok, akiknek mindig is nélkülözniük kellett, akiknek romos, lepukkant iskolákban kellett tanulniuk, és akik olyan oktatási rendszerrel találkoztak, amely még arra sem volt képes, hogy megtanítsa őket olvasni, írni és félig-meddig helyesen számolni – nem meglepő, hogy ezek a fiatalok kevés vagy semmilyen motivációval kezdik az életet.
És igen, újra beszélnünk kell a társadalmi egyenlőtlenségekről. A bérek vásárlóereje Németországban három éve csökken, és sok ágazatban már sokkal régebb óta. Egyre több olyan szakma van, amely korábban szerény jólétet biztosított, és amelyben a jövedelmek ma már olyanok, hogy a dolgozóknak soha nem lesz esélyünk egy elfogadhatóan jó életre, egy minimális szintű szociális biztonságra, szilárd családtervezésre vagy akár saját házra vagy lakásra.
És beszélnünk kell egy megosztott gazdaságról, ahol a középosztály egyre nagyobb nyomás alá kerül. Ugyanakkor, és ez is hozzátartozik, Németország 40 legnagyobb vállalata idén, a válság közepén több osztalékot fizet ki, mint valaha. Ez egy teljesen abszurd fejlemény.
Közben meg jönnek azok az elkényeztetett politikusok, akiknek a jobb életkezdési lehetőségek ellenére gyakran nem sikerült legalább egy diplomát szerezniük, és megvonják a munkanélküliek képesítésére és továbbképzésére szánt pénzt.
Ugyanezek a politikusok, akik egyébként rendkívül erkölcsös jótevőkként mutatják be magukat, akik állítólag együtt szenvednek minden ketrecbe zárt csirkével és minden út menti varangyos békával, ha arról van szó, nem riadnak vissza attól sem, hogy a fagyoskodó családok fűtési költségeit ismét megemeljék, vagy a koronavírus óta küszködő étteremtulajdonost csődbe taszítsák.
Ezek azok a politikusok, akiket nem érdekel, hogy vidéken nem járnak többé buszok, vagy hogy bezár az utolsó orvosi rendelő, de akik aztán „erkölcsös” módon gúnyolódnak az öreg fehér embereken, akiknek elavult autóik és elavult étkezési szokásaik vannak.
És igen, szükség van a környezetbarát és klímasemleges gazdaság megteremtésére irányuló erőfeszítésekre. De jól átgondolt megoldásokra van szükségünk, és nem egy olyan kormányra, amely milliárdokat fektet be abba, hogy a viszonylag környezet- és éghajlatbarát vezetékes gázról átálljon a rendkívül éghajlat- és környezetszennyező LNG-re, amelyet aztán hajóval szállítanak át a fél világon.
Amely azt gondolja, hogy jó ötlet a jövőben Indián keresztül a lehető legnagyobb CO2-kibocsátással és drágán orosz olajat importálni, a vezetékes szállítás helyett, mert így azt lehet mondani, hogy „mi vagyunk a jófiúk”. Miféle őrült politika ez? Ez nem klímapolitika, hanem az ellenkezője.
De mit kínál a másik oldal, a hatalomba visszatérni óhajtó CDU/CSU? Egy Friedrich Merz a kancellárián, aki még tovább akarja csökkenteni a nyugdíjakat és Taurus rakétákat akar szállítani Ukrajnának, hogy Zelenszkij akár német fegyverekkel is támadhassa Moszkvát a közeljövőben.
Tényleg egy ilyen társadalomban akarunk élni? Ahol minden arról szól, hogy a pénzből még több pénzt csináljunk? És igen, ilyen a háborút is. A háború más azok számára, akik a háborúkról döntenek, mint azok számára, akik elszenvedik a háború borzalmait. Az előbbieknek mindenekelőtt üzlet. A nyersanyagokról szól, a befolyási szférákról. És mindig a fegyvereladásokról szól.
Amikor a külügyminiszterünk felemelt mutatóujjal járja a világot, és lazán hadat üzen Oroszországnak, mindig az értékközpontú, feminista külpolitika nevében teszi ezt: az ukránok szenvedjenek és haljanak meg a „szabadságunkért”.
Közben a feminista külpolitikusunk Iris rakétákat és Eurofightereket akar szállítani Szaúd-Arábiának, amely halálra kövez nőkket, lefejezi az ellenzék tagjait, és még egy kritikus újságírót is szétfűrészel. Persze, ennek a rakétáknak legalább női neve van, Iris. Ennyiből tényleg szorult némi feminizmus Baerbockba. És ha menet közben sikerülne elérnie, hogy a szerződések nemet váltassanak a német derről diere, akkor a zöldek lelki világa látszólag teljesen rendben lesz.
De szerintem ez egy felelőtlen, embertelen politika. Ennek és a háborúnak véget kell vetni, mégpedig nagyon gyorsan. És ez lehetséges lenne, ha tényleg akarnánk.
Az idézett szöveg Sahra Wagenknecht több mint félórás beszédének általunk fordított és szerkesztett, rövidített változata. Azért tartottuk fontosnak közreadni, mert világosan kiderül belőle, hogy Németországot hosszú évek óta, már a Merkel-korszakban is egy mély szakadék felé kormányozták.
Továbbá az is, hogy az igazi politikai törésvonal rég nem a jobb- és baloldal között húzódik, hanem a szuverenisták és föderalisták, a globalisták és antiglobalisták, a piacpárti és a néppárti, a háború- és a békepárti oldal között.
