„Európa halandó, meghalhat. Csak a mi választásainkon múlik” – jelentette ki Emmanuel Macron párizsi Sorbonne Egyetemen tartott beszédében. Szerinte óriási a kockázata annak, hogy az EU vészesen meggyengül, „sőt, visszaszorul” a következő évtizedben.
Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
„Az a korszak, amikor Kínára alapoztuk termelésünket, amikor a védelmünket az Egyesült Államokra hárítottuk, és amikor az energiánkat Oroszországból szereztük be, véget ért. A játékszabályok megváltoztak” – mondta.
Majd arról beszélt, hogy az uniónak a saját lábára kell állnia. öt stratégiai területen (mesterséges intelligencia, kvantumtechnológia, űrkutatás, biotechnológia, valamint az új energiák). Egyúttal, és megismételve a múltbeli felhívásit – kijelentette: Európának meg kell mutatnia, hogy „soha nem lesz az USA vazallusa”, amikor „a világ más régióival beszél”.
A Politico nyomán eddig a pontig több magyarországi kiadvány is beszámolt Macron előadásáról.
Ugyanakkor a kollégák talán nem voltak elég figyelmesek. Bár idézték a záró gondolatot – „Ez egy döntő pillanat, egy fordulópont. A mi Európánk meghalhat.” – azt már nem vették bele a híradásokba, hogy a megállapítása tulajdonképpen egy válasz az elnök saját maga által feltett kérdésre.
Ez pedig így hangzott: „Még azt is megkérdezhetjük magunktól, hogy mi a nemzet? Mivé akar válni Európa?”
A francia elnök kijelentéseit ugyanakkor csak és kizárólag ebből kiindulva érdemes elemezni. Ebből ugyanis világosan kitűnik, hogy szerinte az EU sikerének kulcsa – csúnyán kifejezve – a szubszidiaritás felszámolása. Mit jelent ez? Brutális központosítást.
Macron a lényeget tekintve nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Európa vagy egy nemzetté olvad össze, vagy nem lesz.
A hajmeresztő állításban egyébként van logika. Az EU-nak kétségtelenül nem lehet karakteres kül- és gazdaságpolitikája, amíg potenciálisan 27 versengő vélemény állhat szemben egymással bármilyen fontos kérdésben.
Az Európai Bizottság tagjai valójában súlytalanok. Josep Borrell-t senki nem veszi komolyan, mert mondhat ő ugyan bármit például az ukrán gabonáról vagy megfenyegetheti a kínai cégeket, mindenki tudja, hogy a döntéseket a legtöbb esetben nem Brüsszel hozza meg, vagy ha mégis a központi akarat érvényesül, azt végtelen viták és alkudozások fogják megelőzni.
Egyszerűbben: nem őt, hanem a tagállami vezetőket kell lekenyereznie annak, aki valamit el akar érni. (Korábban kicsit más volt a helyzet, akkor elég volt Angela Merkelt.)
A jelenlegi keretek között nem lehet létrehozni erős európai haderőt sem. Erre mondhatná bárki, hogy a NATO a világ legerősebb katonai szervezete, pedig több tagja van, mint az EU-nak, csakhogy az észak-atlanti szervezet az USA köré épült ki.
Ha mindent egybevetünk – eszközök, technika, személyzet stb. – az amerikaiak a NATO-kapacitás körülbelül 70 százalékával rendelkeznek. Az olyan országokra, mint a balti államok vagy Magyarország nem elsősorban a potenciáljuk miatt van szükség.
Még egyszerűbben fogalmazva: Washington a saját jogán képes fellépni az érdekei védelmében a világ bármely pontján, és ha ehhez partnerekre van szüksége, mindig talál néhányat a szövetségesek közül. De ahhoz, hogy az EU csapatokat állomásoztasson például Piréziában, vagy lebombázza Vadijját, nem csak kapacitásokra, hanem a 27 tagállam egyetértésére lenne szükség – méghozzá hosszútávon.
Az EU 2015 óta képtelen kezelni a migrációs válságot, annyi a belső ellentét. Ugyanez igaz tulajdonképpen valamennyi válságra, amely a közösséget sújtotta az elmúlt években, és ez természetes is, hiszen egészen mások az érdekei Francia- és Németországnak, mint mondjuk Magyar- és Görögországnak.
Így viszont nem lehet a felsőbb ligában focizni. Ebben teljesen igaza van Macronnak. Az imperialista világhatalmi játszmákban csak birodalmak érvényesülhetnek. Az EU nem az. Nem is annak lett kitalálva, hanem egy „béketábornak”.
A végtelen bürokrácia célja valahol az, hogy elég időt és teret szolgáltasson a legkisebb közös többszörös vagy a legkisebb közös osztó megtalálásához. Ezt a szerepét egyre kevésbé tölti be, és Brüsszel valóban egyre inkább a birodalmi logika szerint viselkedik a tagállamokkal. Ez viszont már abból fakad, hogy elérkeztünk egy ponthoz, ahol tényleg dönteni kell. Ebben is igaza van Macronnak.
Amiben nincs, illetve – amivel mi nem értünk egyet, az a színtiszta imperializmusa.
Értjük, hogy Párizs vagy a Párizs-Berlin tengely számára már csak a büszkeségük kielégítése végett is fontos lenne tovább menni ebbe az irányba, akkor is, ha az unió híján van a szükséges erőforrásoknak (ritkaföldfémek, energiahordozók stb.)… Nekünk azonban nem fontos.
Ha szakítunk az eurocentrikus gondolkodással, és szétnézünk a világban, az telis-tele van olyan országokkal, amelyek nem csatlakoztak semmilyen államközösséghez, nincs nagy hadseregük, nem dédelgetnek világmegváltó álmokat, csak kereskednek és fejlődnek. Igen, egyik-másik nagyhatalommal hol lazább, hol szorosabb kapcsolatot ápolnak, de ezt többé-kevésbé a nemzeti önérdek, vagy a társadalmi értékválasztás alapján teszik. És végeredményben mindig megmarad legalább az elvi szintű lehetőségük a kiugrásra.
Másként fogalmazva: nem gondoljuk, hogy a francia és/vagy a német imperialista törekvések érdekében le kellene mondanunk a szabadságunkról. Magyarország gazdagságának, előre lépésének nem csak ez az egyetlen útja van. Viszont minden út közül ez a legrosszabb. Mi a boldog „jelentéktelenséget” (semlegességet) és a csendes fejlődést választanánk ahelyett, hogy beszálljunk egy olyan vetélkedésbe, amit az EU valószínűleg nem is nyerhet meg.
De, ha a meg is nyeri, a győzelem árát a kevésbé európaiak fogják megfizetni, míg a hasznát az igazi európaiak fogják lefölözni ezen a nagy európai nemzeten belül.
