A jeles napok mellett általában mi sem szoktunk elmenni szó nélkül, a mai pedig bizonyos szempontból mind közül kiemelkedik, ugyanis a sors furcsa fintorának köszönhetően Magyarország és kilenc sorstársunk éppen a munka ünnepén csatlakozott az Európai Unióhoz 2004-ben.
Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
Tényleg érdekes ez az egybeesés – szimbolikus, ha úgy tetszik, hiszen a bővítés mozgatórugója a kizsákmányolás volt. Vagyis éppen az, ami ellen május 1-je követeléseit egykor megfogalmazták. Hiába, no… a kapitalistáknak is van humorérzéke.
Néhány éve sokat viccelődtem azon, hogy cukrászdám ugyan nem lett Bécsben, de van egy kalapszalonom. Persze, a történet szépséghibája, hogy nem az enyém, csak a „nevemet” viseli, a tulajdonosa pedig nem az EU-bővítésnek köszönheti a szerencséjét, de még csak nem is ’56-nak. A boltot 1924-ben alapították.
Dacára annak, hogy ez egy szélsőséges eset, mégis alkalmas az általam jobbára bővítési blöffként emlegetett hazugság illusztrálására. Merthogy valószínűleg e sorok olvasóinak, de még az ismerőseiknek sincsen se cukrászdája, se butikja sehol a régi tagállamokban.
Ha elmerülünk az ezredforduló környékén írott tanulmányokban és az új tagállamok (EU10) csatlakozásának várható következményeiről szóló előrejelzésekben, efféle megállapításokat találunk: „Az általános kép az, hogy ezekben az országokban (a régi tagállamok; EU15 – szerk.) nagy a kereslet a munkaerő iránt, még a feldolgozóiparban is, amely ágazatban a csatlakozó országok állampolgárai nagy számban vannak jelen.”
A tanulmányok általában azt jósolták, hogy az új tagállamok lakosságának 2-4 százaléka költözik az EU15-be, ami a „mag-Európa” lakosságának körülbelül 1 százalékát teszi ki. Egyes tanulmányok azonban, a migráció felső határát az új tagállamok népességének 7-8 százalékára becsülték.
Ezzel valamiért nem kampányolt senki, de a Világbanknak az a megállapítása is kimaradt valamiért a propagandából, amely szerint „a képzett szakemberek kivándorlása súlyosbíthatja a nemzeti munkaerőpiacok strukturális gyengeségeit” az EU10-ben.
Azzal, hogy egyszer majd mi itt a keleti végeken felzárkózunk a Nyugathoz, komolyan senki nem számolt. Ha az EU10 bér- és életszínvonala megközelítette volna (vagy a jövőben megközelítené) az EU15-ét nem lett volna (nem lenne) számottevő belső migráció, ugyanakkor beruházások sem (például Mercedes gyár).
Az őszinte elemzések pontosan erről szóltak: „ami a küldő országokat illeti, az összesített adatok csökkenő munkanélküliséget, az üres álláshelyek növekvő számát és a foglalkoztatás növekedését, valamint növekvő béreket dokumentálnak a bővítés utáni időszakban. (Világbank)”
A munkanélküliség csökkent, hiszen azok a szakképzett munkások és diplomások jelentős része, akik például azért vesztették el itthon az állásukat, mert a korábbi munkáltatójuk nem bírt lépést tartani a nyugati multikkal a versenyben, vagy a vállalatot, ahol dolgozott, felvásárolta, majd bezárta egy nyugati befektető, kivándorolt.
Az üres álláshelyek száma nőtt a csatlakozás után, pontosan azért, mert sokan a magasabb fizetések miatt inkább az EU15-ben vállaltak munkát. Ugyanakkor a foglalkoztatottság növekedésnek indult, részben az elvándorlás miatt, részben azért, mert az alacsony bérszínvonal és az ide irányuló EU-s támogatások miatt a nyugati cégek gyártóbázisokat hoztak létre az országban. De még egyszer: ezt az alacsony bérek és az EU-s források miatt tették, és nem tették volna meg, ha ugyanannyit kell fizetni valakinek keleten, mint nyugaton!
Következésképpen, ha felzárkóznánk: elmennének.
Az említett bérnövekedés szintén a belső migráció következménye. Ahol munkaerőhiány van, ott nőnek a fizetések, ezt az összefüggést mindenki érti, nem kell magyarázni. Ugyanakkor fontos ismét felhívni a figyelmet arra, hogy a bérnövekedésnek van egy határa. Nem haladhatja meg a munkaadók megtérülési küszöbét.
Itt arról van szó, hogy a magyar gazdaság alapvetően exportra termel. A hazai és a külföldi tulajdonú cégekre ez egyaránt igaz. A termékeik végső árainak, amiben a szállítás, csomagolás, minden-minden, így a bérek is benne vannak, versenyképesnek kell lenniük a külpiacokon. De mi történik akkor, ha túl nagy a „felhajtó erő”, és már magas fizetések mellett is nehéz megfelelő munkavállalókat találni?
Két eset lehetséges: kilobbizni a nemzeti kormányoknál a bevándorlási szabályok lazítását, és harmadik országból importálni a dolgozókat; vagy amikor ez sem segít, felvenni az EU-ba mondjuk Szerbiát, Bosznia-Hercegovinát és esetleg még Ukrajnát is, aztán átköltöztetni oda a gyárak egy részét.
Visszatérve a bővítési blöffre, érdemes megjegyezni, hogy a „tőke és a munkaerő szabad áramlása” sem úgy volt igaz, ahogy mondták. Nem csak azt nem akarta az EU15, hogy kelet-európai vállalkozók vessék meg náluk a lábukat, de azt sem, hogy az olcsó munkaerő korlátozatlan beáramlása társadalmi feszültségeket szüljön.
A 2004-es uniós bővítést követően csak Írország, az Egyesült Királyság és Svédország nyitotta meg teljesen a munkaerőpiacát. A többiek, különösen Németország és Ausztria, viszont számos korlátozást fenntartottak; csak bizonyos szakmákban vagy ágazatokban egyszerűsítették, vagy liberalizálták a hozzáférési szabályokat. Magyarán válogattak, mint egy rabszolgapiacon.
Tehát az EU-csatlakozásnak még a szabadságra vonatkozó ígérete is hazugság volt. Nem az vállalhatott munkát Nyugaton, aki akart, hanem az, aki nekik kellett.
Ezzel együtt is a Világbank adatai szerint 2004 májusa és 2005 decembere között Litvánia lakosságának 3,3 százaléka vándorolt ki, ezt követte Lettország (2,4 százalék), Szlovákia és Lengyelország (1 százalék). „Ezek a migránsok túlnyomórészt fiatalok voltak, közepes vagy magas képzettséggel” – tették hozzá.
Létrejött egy új foglalkoztatási forma is, a „kiküldött munkavállalás”. Ez azt jelenti, hogy a nyugati igényekre szabott OKJ-s rendszerben 6-9 hónap alatt áccsá vagy asztalossá átképzett egykori földrajztanár egy magyarországi cég alkalmazásában állva dolgozik egy német építőipari vállalat projektjein valahol Európában.
Jani – nevezzük így – jellemzően 2-3 hetet tölt egyhuzamban külföldön, és ritkán dolgozik 3-6 hónapnál tovább egy beruházáson. Hosszúhétvégékre jár haza, és a családjával együtt szerencsésnek érzi magát a körülmények ellenére, pedig nem ők a nyertesek, hanem a német mamut, aki felével-harmadával kevesebbet fizet neki, mint amennyit egy német állampolgárnak kellene.
Akárhogy is nézzük, ez a gyakorlat is a kizsákmányolás egy formája, és szöges ellentétben áll az EU által hirdetett elvekkel.
Összefoglalva, a lényeg a következő: az EU-t igazolható módon nem azért bővítették 2004. május 1-jén, hogy a centrum megossza a szabadságot és a jólétet a szerencsétlen múltú keleti államokkal. A bővítés célja a piacszerzés mellett a hiányzó munkaerő biztosítása volt.
Itt érdemes megjegyezni azt is, hogy az EU10, így Magyarország szakképzési rendszerét, de részben az egyetemeket is úgy alakították át, hogy a magyar adófizetők pénzén a nyugati munkaerőpiacra, illetve a nyugati multik igényeinek megfelelő leendő munkavállalókat bocsájtsanak ki. Hatalmas biznisz ez a fogadó országoknak, amelyek megspórolhatják ezt a kiadást, ráadásul a munkásbevándorlókat viszonylag könnyen haza lehet küldeni, ha keresőképtelenné válnak.
A nyugati bér- és életszínvonalhoz való felzárkózás soha nem az azonos bér- és életszínvonalat jelentette. Ha ugyanis a kelet-európai bérek meghaladnának egy bizonyos szintet, akkor megszűnne az EU15 munkaerőutánpótlása, a régióban beruházó vállalataiknak pedig nem érné meg itt tartani a termelést.
Ugyanakkor emiatt a kizsákmányolás miatt muszáj időről időre emelni a fizetéseket. De sebaj, ha a rendszer fenntartása túl költségessé válik, jöhetnek a vendégmunkások, és ha már az sem lesz elég, egy újabb bővítés után akár arrébb is lehet költözni a Nyugat-Balkánra és Ukrajnába!
Ki van ez találva, kérem szépen!
