„Kína hatalmas demográfiai válsággal néz szembe, 2050-re drámaian le fognak zuhanni. A gazdaságuk a gyártásra épül, de ha a lakosság így lecsökken, ki fogja gyártani és megvenni a termékeket?” – jegyezte meg a Mandinernek adott interjújában Doug Stokes brit akadémikus, biztonsági és stratégiai szakértő, az Exeteri Egyetem Stratégiai és Biztonsági Intézetének igazgatója.
Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
Aztán a gondolatmenetét így folytatta: „Vannak olyan nemzetközi trendek, amelyek szintén Amerikának kedveznek. A dollár még mindig az elsődleges tartalékvaluta. Még mindig Amerika a világ vezető katonai hegemónja. Még mindig Amerika a világ legtöbb árujának és szolgáltatásának fő exportpiaca. Még mindig hihetetlen technológiai kapacitással rendelkezik. Szinte az összes nagyvállalat amerikai.”
S végül mindezekből levonta a logikusnak tűnő következtetést, ami szerint a 21. század még mindig Amerika-központú évszázad lesz. „Többpólusú lesz, de Amerika továbbra is vezető szerepet fog játszani. Viszont Kína vissza fog esni, mert az ő hosszú távú előrejelzéseik nem olyan nagyszerűek.”
Az ENSZ előrejelzése szerint Kína népessége a 2022-es 1,426 milliárdról 1,313 milliárdra zuhan 2050-re, miközben az Amerikai Kongresszusi Költségvetési Hivatal szerint az USA-é 332 millióról 369 millióra hízhat 2052-re, feltéve, hogy elég bevándorló érkezik az országba, ugyanis 2043-tól kizárólag ezen fog múlni a növekedés.
Ez a 3,5-szeres szorzó még akkor is figyelemreméltó, ha a századunk közepén az átlagéletkor Kínában 50, míg az Egyesült Államokban 42,3 év lesz. Ha lesz elég bevándorló – tehetnénk hozzá ismét.
Itt viszont szeretnék bedobni a gondolatkísérletbe még néhány számot: az Egyesült Államok munkanélküliségi rátája jelenleg évtizedek óta nem látott mélységben van, 3,8-3,9 százalék, a bevándorlók esetében 3,6. Kínában növekszik, jelenleg 5,3.
Hogy ez miért érdekes, arra majd visszatérünk, de előbb még valami: a University of North Florida kutatása szerint az USA úgynevezett valós GDP-je 1,9 helyett akár 3,2 százalékkal is nőhetett volna 2022-ben, ha a 2010-es évek első felét jellemző migrációs trendek folytatódnak.
Az eddigieket összegezve megállapíthatjuk, hogy az USA munkaerőhiánnyal küzd, míg Kínának éppen ellenkezőleg, a felesleg jelenti a gondot. És ezzel megyünk is tovább. Vigyázat, újabb adatok következnek!
A Goldman Sachs tavaly publikált jelentése szerint a belátható jövőben az európai és amerikai álláshelyek mintegy negyedét teheti feleslegessé a mesterséges intelligencia; globális szinten 300 munkahely van veszélyben.
A PriceWaterhouseCoopers ugyancsak tavaly arra jutott, hogy a robotika és az informatika dinamikus fejlődése miatt már 2030-ig 11,5 millió munkás átképzéséről kellene gondoskodnia Washingtonnak!
Szóval, a helyzet a következő: Piaci árfolyamon mérve az USA GDP-je még mindig mintegy 40%-kal nagyobb, mint Kínáé. Ha azonban vásárlóerő-paritáson (PPP) mérjük, Kína gazdasága 2016-ban megelőzte az USA gazdaságát, és jelenleg mintegy 20%-kal nagyobb. Nem mellesleg Kína jelenleg a globális termelés mintegy 28%-át adja, míg az USA 17%-át.
Mindezt úgy sikerült elérnie Kínának, hogy a gazdasági teljesítménye nem függ például a bevándorlástól. És úgy, hogy a Világbank adatai szerint az elmúlt 40 évben közel 800 millió embert emelt ki a szegénységből. Párhuzamosan azzal, hogy az USA-ban csak a középosztály teljes népességhez viszonyított aránya 61-ről 50 százalékra szűkült, és a hanyatlás folytatódik.
De ne álljunk meg itt, ha már belemelegedtünk!
Az amerikai Information Technology & Innovation Foundation jelentése szerint az egy feldolgozóipari dolgozóra jutó robotok telepítése szempontjából 2021-ben Kína 18 százalékkal körözte le az Egyesült Államokat. Más megközelítésben 12-szer gyakoribb volt a robotok alkalmazása a gyártásban ott, mint az USA-ban.
Ennek oka – jegyzik meg a dolgozatban –, hogy a Kínai Kommunista Párt (KKP) a gyártási robotok bevezetését kiemelt prioritássá tette, és nagyvonalú támogatásokkal ösztönzi. Viszont az amerikai adópolitika nem támogatja a robotok bevezetését, és a gyártás automatizálását is csak csekély mértékben.
Szemben tehát a nyugati vezetőkkel, és a munkájukat segítő, Doug Stokes-hoz hasonló szakértőkkel, Peking nem nyafog a népességfogyás miatt, hanem alkalmazkodik, és maximálisan kiaknázza az ipari-technológiai forradalom kínálta lehetőségeket. Vagyis az egy álnaiv kérdés, hogy „ha a lakosság így lecsökken, ki fogja gyártani (…) a termékeket?” Robotok, egyre több robot.
Ami pedig a kérdés második felét illeti, mint már említettem, 1,3 milliárd ember önmagában sem kevés, de a kínai áruk felvevőpiaca nem korlátozódik a népköztársaság területére. És itt most nem csak a nyugati irányú exportra gondolok. Nézzük csak meg, mit ír a Japanese International Cooperation Agency tanulmánya:
„A konvergencia-forgatókönyv szerint az egy főre jutó jövedelem Afrikában évente 4,6 százalékkal nőhetne a következő időszakban és 2050-ben meghaladhatja a 17 000 USD-t (2010-es vásárlóerő-paritáson számolva). Afrika-szerte az egy főre jutó jövedelem ezáltal magasabb lenne, mint ma Oroszországban, Malajziában, Mexikóban vagy Törökországban. Egy ilyen forgatókönyv szerint az afrikai egy főre jutó jövedelem elkezdene közeledni a világ többi részéhez, és a 27 százalékáról a világátlag 52 százalékára emelkedne.”
Ebben a három mondatban benne van az is, miért költ eszméletlen összegeket Kína afrikai befektetésekre és fejlesztésekre. A saját (közel)jövőjét alapozza meg.
És még belemehetnénk sok mindenbe, kezdve azzal, hogy a jövő „olaját” a ritkaföldfémek jelentik, amelyekből az Egyesült Államokkal (és szövetségeivel) ellentétben Kína (és szövetségesei) elképesztő készletekkel rendelkezi (rendelkeznek). Íme egy idézet egy amerikai kormányzati dokumentumból:
„A neodímium-vas-bór (NdFeB) állandó mágnesek ritkaföldfémekből készült erős mágnesek, amelyek kritikus fontosságúak a védelmi rendszerek, valamint a tiszta energiával kapcsolatos technológiák, például az elektromos járművek motorjai és a szélturbinák működéséhez. (…) Az elmúlt három évtizedben (…) a Kínai Népköztársaság (KNK) szinte a teljes ellátási láncot magáévá tette, és jelenleg a bányászati termelés közel 60 százalékát, a feldolgozási kapacitás több mint 85 százalékát és az állandó mágnesek gyártásának több mint 90 százalékát birtokolja.”
Továbbá említésre méltó, hogy „az elmúlt két évtizedben csökkent az amerikai dollárban denominált értékpapír-állományok aránya – az 1999. évi 71%-ról 2022-re 58%-ra”. Akárcsak az, hogy a Forbs The Global 2000 listáján 2015-ről 2022-re 32-vel nőtt az amerikai cégek száma (579-ről 611-re), a kínaiaké viszont 114-gyel (232-ről 346-ra)!
Mindezekkel nem azt akarom sugallni, hogy a brit akadémikus, biztonsági és stratégiai szakértő, az Exeteri Egyetem Stratégiai és Biztonsági Intézetének igazgatója ostobaságokat nyilatkozott a Mandinernek. Nem. Ha megerőltetném magamat, én is ki tudnám mutatni, hogy „vannak olyan nemzetközi trendek, amelyek szintén Amerikának kedveznek.” Csak nincs kedvem, mert a valóság jobban érdekel a keserű önámításnál.