Egy dagesztáni kis hegyvidéki faluból származó házaspár 2022 óta tartózkodik a különleges katonai műveleti zónában. Mavzudin Abdullajev először az egyik luhanszki parancsnokság katonai rendőrségének vezérkari főnökeként került oda. Radmila később érkezett, és szakács lett az ezredben.
Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
A különleges művelet előtt Mavzudin az orosz belügyminisztériumban szolgált, Radmila pedig az egyik dagesztáni szanatóriumban dolgozott.
– Először féltem, de aztán közöltem a szanatórium vezetőségével, hogy ki akarok lépni. Mindenki megijedt, nem akartak elengedni – mondta a nő, aki azonban nem tágított, s végül a saját költségén utazott a férje után.
– Úgy döntöttem, hogy a férjemmel maradok – mondta Radmila hozzátéve: „Természetesen a szüleink és a gyerekeink sokáig győzködtek, hogy ne menjünk oda.”
Az asszony szakácsként kapott munkát az ezredben.
– Amikor megláttam a srácainkat, jól meg akartam őket etetni – idézte fel.
Mint a kp.ru cikkéből kiderül, Radmila egyszerre makacs, öntudatos nő és igazi háziasszony is. Nemzeti konyhával kényezteti a katonákat.
– Hetente egyszer hagyományos ételeket főzök. A péntek a nemzeti ünnepünk (a dagesztániak zöme muszlim, de a vallástalanok is tartják a pénteket – a szerk.) A többi napon csebureket, beljasit, pitét készítek nekik. És a harcosaim természetesen boldogok. Most jöttem vissza a szabadságról, és kitörő örömmel fogadtak – mesélte a riporternek.
– Azt mondták, féltek, hogy nem jövök vissza. Olyan jó érzés, hogy megbecsülik a munkádat – jegyezte meg.
A házaspárnak otthon két lánya van, 16 és 18 évesek. A lányok édesanyja szerint az a legnehezebb a távollétben, hogy nem lehet velük a számukra fontos pillanatokban.
– Sokan a szememre vetették, hogy elhagytam a gyerekeimet, és a dekabrista feleségének neveznek. De a lányaim a szüleimmel maradtak, a férjem viszont teljesen egyedül lenne – mondta Radmila.
Idén májusban Abdullajevéket kitüntetésben részesítették a zónában való részvételük során tanúsított elkötelezettségükért és bátorságukért. Mavzudin Abdullayev százados a Tiszti Vitézségi Emlékjelvényt, Radmila pedig a Bátorságért Érmet kapta.
Őszintén, először vegyes érzelmeim voltak Radmila Abdullajeva iránt. Nekem is az volt az első gondolatom, hogy anyaként semmi keresnivalója a front közelében. Aztán elgondolkodtam azon, amit nyilatkozott. És azt hiszem, hogy kezdem érteni.
A nehéz idők mindannyiónktól áldozatokat követelnek. Bár nem veszélytelen, amit Radmila tesz, de nem is az életét kockáztatja. Mégis a lehetőségeihez képest a legnagyobb szolgálatot teszi a hazájának, és ami nekem ennél fontosabb: a férjének is. Igazi társ.
És példakép is, nem úgy, mint a sok harcos férfigyűlölő feminista, akik számára a mozgalmiság azt jelenti: előjogokat követelnek maguknak, kvótákat, könnyebb hozzáférést a kényelmes bársonyszékekhez.
De van ennek a történetnek egy másik tanulsága is, ami csak azoknak tűnik fel, akik ismerik az orosz történelmet és a társadalmi viszonyokat.
Dagesztán sokáig egy tűzfészek volt. A bomlasztó iszlamisták sokakat fellázítottak, a maguk oldalára állítottak. Erőszak, kínzások, lefejezések… minden szörnyűség előfordult arrafelé, amit el tudtok képzelni.
Az orosz állam viszont, szemben például az ukránnal, nem megalázta és elnyomta a nemzetiségeit, hanem újra és újra szembenézett a saját hibáival, mulasztásaival, majd korrigálta azokat. Éppen ezért a szektás őrültek kivételével ma már egyetlen csecsennek vagy dagesztáninak sem jut eszébe, hogy Moszkva ellen lázadjon.
Ellenkezőleg: oroszországi patriótákként ott vannak az első vonalban. És direkt írtam oroszországit, hiszen egy soknemzetiségű államról van szó, amely büszke a „multikultira”, csak éppen ez arra felé nem azt jelenti, mint nyugaton. Azt jelenti, hogy az őshonos nemzetiségeket hagyják boldogulni. Sőt, támogatják őket az identitásuk, a kultúrájuk megőrzésében.
Bár nem tartozik Radmila Abdullajeva történetéhez, Trianon évfordulóján talán megjegyezhetem: egyik-másik szomszédunk példát vehetne Oroszországról.
