Régóta érik bennem ez a bekezdés, ám több sportesemény megtekintése után a mostani labdarúgó Európa-bajnokság hatására döntöttem úgy, hogy „tollat”, azaz sokkal inkább klaviatúrát ragadok, és felhívom a figyelmet egy számomra fájó jelenségre. Előrebocsátom, a cikket nem rasszista indíttatásból írom, szó nincs arról, hogy bárkit gyűlölnénk származásra, bőrszínre vagy éppen vallásra tekintettel.

Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!


E bekezdés mozgatórugója nem a rasszizmus, nem más népek, népcsoportok megkülönböztetése, utálata, hanem sokkal inkább az aggodalom a világ számtalan pontján kialakult és mára egy nagy olvasztótégelyben feloldódni látszó kultúrák eltűnése miatt.

Jó néhány évtizeddel ezelőtt, amikor a mostaninál lényegesen fiatalabb fejjel nyomon követtem a nagy sporteseményeket, akkor a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy egy ország válogatottját, legalábbis annak gerincét a többségi nemzet játékosai adták. Valóságos kuriózum volt Európában, amikor egy-egy színesbőrű játékos feltűnt egy labdarúgó válogatottban.

A teljesség igénye nélkül a következő játékosok jutnak eszembe John Barnes, Paul Parker, Paul Ince (Anglia) és Paul Mcgrath (Írország) Jean Tigana (Franciaország), Eusibio (Portugália), Frank Rijkaard és Ruud Gullit (Hollandia) vagy éppen kicsivel később Martin Dahlin (Svédország).

A sort persze lehetne folytatni, de az biztos, hogy nagy formátumú, színesbőrű, európai ország válogatottjában játszó focistát aligha hagytam ki. S fontos, hogy akkoriban még a német, a spanyol, a belga és az olasz nemzeti tizenegyek nem adóztak a multikulti oltárán, nem úgy mint az utóbbi években.


Merthogy mi van most? Lassan ott tartunk, hogy már a többségi nemzet tagjait nem találjuk egy-egy ország válogatottjában. A francia, az angol, a holland válogatottak már adott esetben simán ki tudnak állni bevándorló háttérrel rendelkező tizenegy játékossal, de sokat színesedett a német, a belga „nemzeti” tizenegy is, sőt, lassan már minden válogatottban lesz legalább egy, de inkább több színesbőrű játékos.

Ráadásul egy részük olyan látványosan nem kötődik a “hazájához”, hogy nem hajlandó énekelni a himnuszát, az “óhazája” elnökével parolázik, vagy éppen sajtótájékoztatón közli: ha nem ez vagy az a párt nyer, ő inkább leveszi a mezt, mert nem hajlandó olyan országot képviselni, amit nem a neki tetsző politikusok vezetnek. Ezek a sportolók tehát nem egy nemzetért küzdenek sok esetben, hanem csak az egyéni egojuk és a pénz motiválja őket.

A helyzet hasonló volt a közelmúltban lezajlott atlétikai Európa-bajnokságon is, ahol egy sor bevándorló hátterű vagy éppen honosított versenyző mérkőzött meg egymással az eseményen, és előfordult, hogy a váltószámokban ők adták egy-egy európai ország csapatának többségét.

S most jön a lényeg! Nem az a baj, hogy valaki fehérnek, feketének, sárgának vagy éppen kéknek született, ez egy állapot, és ettől még minden egyes ember nagyon értékes lehet!


A baj ott van, hogy a bevándorlás felgyorsulásával, a globalizmus előretörésével megszűnnek a nemzetek, a nemzeti kultúrák, és helyette jön a nagy katyvasz, a minden mindenben való feloldódása. Pedig én azt szeretném – s talán vagyunk így egy páron –, és úgy gondolom, az lenne a normális, is ha megmaradnának (megmaradtak volna) a NEMZETI csapatok.

S én valóban nem szeretnék afrikai válogatottat látni francia mezben, mint ahogy a saját népcsoportra, kultúrára jellemző jegyeket várom el egy nigériai és ghánai csapattól. Úgy gondolom, ha ezt teljesen feladjuk, akkor nem többek, hanem kevesebbek leszünk! Ez nem színesség, hanem a színek keveredése!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét