„Ma a NATO-n belül egyre több hang szólal meg a világ más geopolitikai erőközpontjaival való katonai konfrontáció szükségessége – sőt elkerülhetetlensége – mellett. Az elkerülhetetlen konfrontációnak ez a felfogása önbeteljesítő jóslatként működik. Minél inkább úgy gondolják a NATO vezetői, hogy a konfliktus elkerülhetetlen, annál nagyobb lesz a szerepük annak előidézésében” – írta a Newsweekben megjelent véleménycikkében Orbán Viktor.
Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
Szerinte ma egyre nyilvánvalóbbá válik ennek a konfrontációs próféciának az önbeteljesítő jellege, hiszen a hírek szerint megkezdődtek az előkészületek egy esetleges ukrajnai NATO-műveletre, sőt magas szintű jelentések szerint a NATO-tagországok csapatai már az ukrán front közelében vannak.
A miniszterelnök Arnold Toynbee történészt idézve arra figyelmeztetett: a civilizációk végét öngyilkosság okozza, nem pedig gyilkosság.
„A világ valaha létezett legerősebb katonai szövetségeként nem egy külső ellenségtől való vereségtől kell tartanunk. Egy külső ellenség, ha van egy kis esze, nem mer majd támadást indítani egyetlen NATO-tagország ellen sem. De nagyon is tartanunk kell attól, hogy mi magunk elutasítjuk azokat az értékeket, amelyek szövetségünket létrehozták” – húzta alá.
Aztán hozzátette: „A NATO létrehozásának célja a béke biztosítása volt a stabil gazdasági, politikai és kulturális fejlődés érdekében. A NATO akkor teljesíti célját, ha békét nyer, nem pedig háborút. Ha az együttműködés helyett a konfliktust, a béke helyett a háborút választja, akkor öngyilkosságot követ el.”
Orbán Viktor értékelése abból a szempontból, hogy a magát védelmi szövetségként hirdető NATO-nak védelmi szövetségként, és nem pedig agresszorként kellene működnie – igaz. Ugyanakkor a szervezet múltját és céljait illetően a miniszterelnök téved. A NATO soha nem volt védelmi szövetség, és egyetlen missziója sem a nagyobb jót, az emberiség üdvét szolgálta, hanem az angolszász hatalmak politikai és anyagi érdekeit.
A NATO semmivel sem különb, mint azok a szövetségek, amelyeket a cikke bevezetőjében említ a kormányfő. Ezt írta: „a 20. századi Magyarország története sajnos a háborús vereségek története is. Kollektív tapasztalatunk az olyan szövetségi rendszerekben időszakosan vívott háborúkról szól, amelyeknek eredetileg nem akartunk részesei lenni, és amelyek valamilyen hódítási céllal – vagy legalábbis valamilyen kifejezetten militarista céllal – jöttek létre.”
Kezdjük azzal, hogy a magyarok a NATO-nak sem akartak a tagjai lenni, a csatlakozásról szóló népszavazás előtt a demokratává átvedlett posztkommunista MSZP, és az SZDSZ (amelyről Soros György az amerikai kongresszus jegyzőkönyvei szerint azt mondta, hogy az ő közbenjárására lépet koalícióra a szocialistákkal, biztosítandó, hogy a választók akaratával szemben a liberális kurzus, a privatizáció, az ország kiárusítása és Nyugat általi gyarmatosítása zavartalanul folytatódhassék) törvényt módosított, hogy a NATO-népszavazás érvényes legyen.
A magyarok kétharmadát tehát egyáltalán nem lelkesítette a csatlakozás gondolata. Ellenben az amerikai iratok szerint az feltétele volt az ország gazdasági fejlődésének. Ha nem csatlakoztunk volna, beledöngölnek a földbe, és itt is lettek volna színes forradalmak, mi egy más, amíg vissza nem préselnek minket a középkorba.
Szóval, ott tartunk, hogy Magyarország a lakosság általános helyeslésének hiányában és gazdasági zsarolás hatására lett a NATO-tagja.
Azé a NATO-é, amely a fennállása alatt mindig is egy agresszív militarista szervezet volt, és a világbékére nézve a legnagyobb fenyegetést jelentette. Csak az a baj, hogy az emberek nem olvasgatnak történelmi kronológiákat. (Mi tavaly júniusban posztoltunk egyet, amit most megismétlünk e bejegyzés alatt.) Ha megtennék, látnák: a NATO nem válasz volt a szovjet fegyverkezésre és a Varsói Szerződére, hanem ezek kiáltó oka.
Ez tökéletesen beleillett a Nyugat logikájába. Három példa: amikor a Szovjetunió azt javasolta, hogy a győztes hatalmak kössenek végre békét Németországgal, vonuljanak ki onnan, és legyen az ország egy örök semlegességet vállaló híd Kelet és Nyugat között, hasonlóan Svájchoz vagy a későbbi osztrák modellhez, az angolszászok sietve létrehozták az NSZK-t és megkezdték annak felfegyverzését – a NATO keretein belül.
Vagy, amikor a Szovjetunió az ENSZ-ben felszólalt a nukleáris fegyverkezési verseny ellen, és teljeskörű leszerelést javasolt, nyitott kapukkal, nemzetközi ellenőrzés mellett, a Nyugat nemet mondott és mind mennyiségben, mind pedig a hidrogénbombával minőségileg is emelte a tétet.
Végül azt is hiába kérte a Szovjetunió, hogy a kölcsönös bizalom helyreállítása és a békés fejlődés érdekében vegyék fel a NATO-ba – arra is nemet mondtak. Mert a NATO célja nem a béke és a biztonság volt, hanem az USA anyagi és hatalmi érdekeinek biztosítása. Milyen áron? Proxy háborúk árán. Azon az áron, hogy a létében fenyegetett Szovjetunió fokozta a hadi kiadásait, az érdekszférájába tartozó népek elnyomását stb.
Tehát a NATO többek között a mi szenvedésünk, a magyarok elnyomása árán, sokak vére árán akarta legyőzni a Szovjetuniót, miközben az USA politikai elitje és a fegyverlobbi betegre kereste magát. De a történet itt nem ér véget: a NATO-t az leplezte le, hogy a hidegháború végén, amikor elvileg okafogyottá vált, nem szüntette meg magát.
Persze, hogy nem, hiszen ahogy a déloszi szövetség célja is az volt, hogy Athén szükség szerint a szövetséges városok költségvetésének és katonái életének a rovására őrizhesse a hegemóniáját, és terjeszkedhessen a görögök lakta világban, ugyanúgy a NATO célja sem más, mint az USA hegemóniájának biztosítása. Ezért fizetjük be, amit be kell, ezért küldtük meghalni a katonáinkat Afganisztánba és Irakba… Amerikáért. És nem a világbékéért.
A NATO nagyon nem az, aminek látszik (2023. június 3. – rövidített változat)
A NATO-ról szóló Wikipédia-szócikkben azt írják, hogy a szervezet „a hidegháborús fegyverkezési verseny egyik közvetlen eredménye.” Általában ez él a köztudatban, ilyesmik hangzanak el a Spektrumon és Discovery Channel dokumentumfilmjeiben, de talán még egy középiskolai történelemórán is. Ezzel szemben mi a valóság?
1945 szeptemberében véget ér a második világháború. A Szovjetunió katonai vesztesége meghaladta a 10, a másik három szövetséges hatalomé viszont együttesen sem érte el az egymillió főt. Az előbbi területén 3 éven át folytak intenzív harcok, az utóbbiak esetében hasonlóról csak Franciaország kapcsán, és hónapokban mérve beszélhetünk. Ebben az időben az Egyesült Államok a világ kizárólagos atomhatalma – és most következzen egy hosszú kronológia:
1945. július 17-augusztus 2. A potsdami konferencián a szövetségesek egyebek mellett megállapodást kötnek Németország új határairól, teljes lefegyverzéséről és „nácitlanításáról”, a háborús bűnösök elszámoltatásáról, a megszállási övezetekről, valamint Japán sorsáról és a béketárgyalások menetéről.
1946. március 5. Churchill fultoni beszéde a vasfüggönyről.
1946. június 20. Andrej Grominko szovjet külügyminiszter-helyettes az ENSZ atomenergia ellenőrzésével foglalkozó bizottságában javasolja az atomfegyverek gyártásának és alkalmazásának betiltását, valamint a felhalmozott készletek megsemmisítését nemzetközi felügyelet alatt.
1947. március 10-április 24. Kudarcba fullad a moszkvai külügyminiszteri értekezlet, melyen a győztes hatalmaknak a Németországgal és Ausztriával kötendő béke feltételeiről kellett volna megegyezniük.
1947. október 22. Andrej Zsdanov porebai beszéde a világ két táborra szakadásáról.
1948. június 21. A (nyugat-)német márka bevezetése.
1948. június 23-24. A varsói értekezleten a Szovjetunió, Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország és Románia képviselői jegyzéket fogadnak el, amelyben tiltakoznak Németország felosztása ellen.
1949. január 29. A Szovjetunió nyilatkozatban tiltakozik a NATO megalakulása ellen.
1949. április 4. Aláírják az Észak-Atlanti Szerződést.
1949. május 23. Kikiáltják a Német Szövetségi Köztársaságot.
1949. augusztus 29. Felrobbantják az első szovjet atombombát.
1949. szeptember 23. Az ENSZ-közgyűlés negyedik ülésszakán a Szovjetunió beterjeszti „békepaktum” tervezetét, melyben többek között a haderők csökkentésére tett javaslatot. A nyugati hatalmak elutasították a kezdeményezést.
1949. október 7. Kikiáltják a Német Demokratikus Köztársaságot.
1950. október 20-21. A Szovjetunió és a befolyási övezetébe tartozó államok a német békeszerződés mielőbbi megkötését, a német egység helyreállítását követelik a győztes hatalmak korábbi megállapodásai szerint.
1950. november 3. A Szovjetunió jegyzéket ad át az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország kormányának azzal a javaslattal, hogy a potsdami konferencia határozatai végrehajtásának ellenőrzésére hozzanak létre egy nemzetközi különbizottságot.
1951. szeptember 4-8. A San Francisco-i békekonferencián Andrej Grominko, a szovjet delegáció vezetője, a korábbi megállapodásoknak megfelelően ragaszkodik Japán demilitarizálásához és semlegességéhez. Az Egyesült Államok ezt visszautasítja és különbékét köt, egyúttal „biztonsági” szerződést ír alá a szigetországgal.
1952. február 18. Görögország és Törökország NATO-csatlakozása.
1952. május 26. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és az NSZK vezetői Bonnban megállapodnak Nyugat-Németország felfegyverzéséről és felvételéről a NATO-ba.
1952. november 1. Az Egyesült Államok felrobbantja első hidrogénbombáját.
1954. április 1. A Szovjetunió felvételét kéri a NATO-ba, de elutasítják.
1955. május 9. Az NSZK a NATO teljes jogú tagjává válik.
1955. május 11-14. Megalakul a Varsói Szerződés.
Anélkül, hogy a Szovjetuniót mentegetni próbálnánk az elévülhetetlen bűnei alól, a fent vázolt folyamat elég nyilvánvaló. Moszkva politikája legkésőbb a potsdami konferenciától kezdve – amelyen Harry Truman elnök nem mulasztotta el Sztálin orra alá dörgölni, hogy az USA atomhatalommá vált – jobbára reflexív volt.
A Nyugat egymás után szegte meg az ígéreteit. Hallani sem akart a háború utáni leszerelésről, az atomfegyverek betiltásáról, és éppen ezért nem járult hozzá egyetlen olyan nemzetközi szervezet felállításához sem, amely a korábbi vállalások végrehajtását lett volna hivatott ellenőrizni, és a fegyverkezési versenyt megelőzni.
Az eredeti tervek szerint Németországgal a demilitarizáció és a „nácitlanítás” után még a ’40-es években békét kellett volna kötni – egy ország marad, örök semlegességet vállalva a két világ, Kelet és Nyugat határán.
De nem ez történt: Trizóniában bevezették az új márkát, kikiáltották a Nyugat irányába el- és lekötelezett NSZK-t. Közben létrehozták a NATO-t a nem létező, de legalábbis túldimenzionált szovjet katonai fenyegetéssel szemben. Az észak-atlanti szövetségnek 1949-ben egy tucat tagja volt. A kommunista katonai tömbnek nulla, mivel nem létezett ilyen 1955-ig.
Sztálin halála után megkezdődött a vörös hadsereg leépítése, melynek során több lépcsőben összesen 2 millió fővel csökkentették a létszámot. A Szovjetunió pedig kérte a felvételét a NATO-ba. Mi lehet annál nagyobb garancia a két tömb összecsapásának, a harmadik világború és egy nukleáris infernó elkerülésére, ha csak egy tömb van?
Ahogy fentebb már írtuk, mindez nem mentesíti a Szovjetuniót az elévülhetetlen bűnei alól, ugyanakkor azt mutatja, hogy a NATO-ról alkotott elképzeléseink nem feltétlenül állnak összhangban a valósággal. S hogy mennyire nem, azt majd a rendszerváltozások utáni események ismertetéséből kiderül.
