Sok minden megjelent már a XXXIII. nyári olimpiai játékok megnyitójáról: a progresszív sajtó ünnepelte a „bátorságát” és a „nagyszerűségét”, a konzervatív (avagy a politikai és kultúrkeresztény) tábor felzúdult, amiatt, hogy az Utolsó vacsorát groteszk módon nőnek öltözött férfiakkal és a középpontjában, Krisztusként egy dagadt nővel elevenítették meg.
Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
Az oroszok és a britek méltán büszkék arra, hogy a saját megnyitóik mennyivel… Nem is a visszafogottság a jó szó erre, hanem talán az ízléses… Szóval, hogy mennyivel ízlésesebb volt, miközben azok sem nélkülözték a humort vagy éppen a grandeur-t.
Emmanuel Macron szerint, amit péntek este láttunk, az Franciaország.
Orbán Viktor pedig mindazokat meglepve, akiket jobban érdekelnek az elvek a reálpolitikánál, higgadtságra szólított fel:
„Ne sértsük meg a franciákat, akkor se, ha mi sértve éreztük magunkat a látottaktól.Ne sértsük meg, mert számos ponton lesznek a szövetségeink. Minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy megmutassa saját magát. Hát, ezt láttuk!” – fogalmazott Tusnádfürdőn.
A miniszterelnöknek valahol igaza van. Minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy megmutassa magát, például az oroszoknak vagy a palesztinoknak is (lenne/lehetne)… Az olimpia megnyitóján pedig csak azok lepődtek meg, akik nem ismerik Franciaországot.
A hivatalos Franciaország forradalmi ország, az egymást váltó köztársaságok elsőszámú közellensége az Egyház, másodlagosan pedig bármiféle olyan intézmény, amely akárcsak látszólagosan is megkérdőjelezi, hogy egyetlen hatalom van – az Állam. Igen, így nagybetűvel.
Az egyik szombati elemzésben valaki feltette a kérdést, hogy miért nem az iszlámba gyalogoltak bele az olimpia megnyitóinak szervezői. Biztos gyávák voltak. Félnek a terroristáktól – szólt az érvelés. De ez a feltételezés megint csak Franciaország, a francia történelem és énkép meg nem értéséből fakad.
A francia köztársaságok forradalmi ideológiájában a történelemnek két szakasza van. Olyan ez, mint a Krisztus előtt és a Krisztus után: a sötét kor az ancien régime ideje, amikor a francia királyok az Európa „legkatolikusabb királya” címet viselték. A a szó meglehetősen szoros, szinte bizánci értelmében, az állam és az Egyház egyek voltak
A felvilágosodás győzelmével kezdődik tehát az új időszámítás. Az Államot és az Egyházat szétválasztották, de ez nem egy mellérendelő viszonyt eredményezett, mint ahogy az iskolában sokat hallott tételből gondolnánk – hanem teljes alávetést. Az Egyház csak egy egyház lett. Nem több, az Állam nézőpontjából, mint a bélyeggyűjtők bejegyzett egyesülete. Habár sokkal veszélyesebb, mint egy politikai párt.
A protestánsok mindig könnyebben behódoltak, Magyarországon is a katolicizmus tarott ki a legtovább a kommunistákkal szemben – hat évig. Franciaország esetében viszont az új időszámítás újkorának legalább a felét meghatározta a közvetlen rivalizálás, amely egyszerre volt politikai és kultúrharc.
A republikánusok nem teljesen ok nélkül minden államellenes összeesküvés, restaurációs kísérlet, monarchista vagy császárpárti szervezkedés, reakció mögött közvetve-közvetlenül az Egyházat vélték felfedezni. Ami tehát a (republikánus) jobb- és a baloldal közös ellensége volt.
És ne feledjük: a franciák ötször futottak neki, mire tényleg győzött a köztársaság, amelyre tehát a sajátos történelmi fejlődés, és az annak hatására kialakult létszemlélet miatt nem a zsidók, nem a muszlimok, nem a kommunisták, hanem a nem-köztársaságiak az ellenségei.
A nem-köztársaságiak szimbóluma, közös többszöröse nem a burzsoázia, mint a Szovjetunióban, nem a zsidóság, mint a náci Németországban, nem a kommunisták, mint Magyarországon, hanem az Egyház, amelynek bírálata, kikarikírozása éppen ezért szerves részévé vált a francia kultúrának.
Nem kell messzire menni: nézze meg valaki Dumas Három testőrének bármelyik feldolgozását. Ki abban a főgonosz? A bíboros. És Hugo a Notre Dame-i toronyőrről szóló könyvének Disney adaptációjára emlékszünk még? Abban is az „ördög” csuhát hord.
Vagy egy közeli, és egészen más típusú példa: az abortusz liberalizációja ellen kik szerveztek tömegtüntetéseket? A vallásos keresztények, akik még mindig elég sokan vannak; akiket még mindig fel kell világosítani, mert még nem értették meg, hogy az egyetlen tekintély nem Isten, hanem az Állam – a törvény nem a Tízparancsolat, hanem a Nemzetgyűlés határozatai…
A hivatalos Franciaország és a kereszténység, az Egyház harca tehát még mindig nem ért teljesen véget, és még azután is folytatódni fog, amikor már egyetlen keresztény sem lesz az országban, mert – mint tudjuk – a népnek egy látható ellenségre van szüksége.
A Francai Köztársaság per se mindannak az ellentétje, amit – a republikánusok szerint – az Egyház, a katolicizmus, a kereszténység jelképez, képvisel és megtestesít.
Hogy oké, de ezt miért kellett mégis beleerőltetni az olimpia megnyitójába, ha ez valami nagyon francia ügy, amit mi úgysem értünk? Azért, mert az olimpia megnyitója eléggé el nem ítélhető módon nem a sportról szólt, hanem a francia történelem és nagyság tablószerű bemutatásáról.
Ahogy Macron mondta: „Ez Franciaország!” És ahogy Orbán Viktor megjegyezte: „Minden nemzetnek joga van ahhoz, hogy megmutassa saját magát. Hát, ezt láttuk!”
Jó, jó, de még egyszer, miért? Azért, mert a francia republikánus ideológia egy ellenvallás. Univerzalista – emellett eredendően a kizárólagosságra törekszik. Krisztus azt mondta az apostolainak, hogy tegyetek tanítványommá minden népet. A francia felvilágosodás szabadkőműves atyjai ugyanezt a célt tűzték ki.
Emlékszik még valaki az iskolából, hogyan nevezték az első „alkotmányukat”? Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata. Nem a francia polgároké. Mindenkié. Ez lett az új, ateista biblia. A „hívek” kötelessége pedig az, hogy a felvilágosodásba csomagolt republikánus eszmét elterjesszék legalább Európában.
Vagyis a francia történelmet nem lehet az Egyház elleni támadás, harc és kritika nélkül bemutatni. Illetve lehetne, csak akkor az nem lenne francia.
Az angoloknak és az oroszoknak nem volt, nincs efféle küldetéstudata. Ráadásul sokkal kevésbé veszik komolyan saját magukat, mint a franciák, akik ebben az esetben a humort, az öniróniát is olyan véresen komolyan értelmezik, mint amilyen a guillotine lapja volt Marie Antoinette lefejezése után, ami szintén megjelent a showban.
Szóval, szerintünk az a hülye, aki felháborodott a ceremónián, és ne sértsük meg a franciákat? Ellenkezőleg! Ezen az egészen nem lehet nem felháborodni, és sértődjenek csak meg a franciák, mert mindaz, amit összehoztak, az vállalhatatlan.
(Még sok francia szerint is, akiknek viszont igazából nem annyira az üzenettel, hanem a formával, a „túltoltsággal”, a hellyel és a helyzettel van bajuk.)
Mi csupán annyit állítunk, hogy nem volt meglepő, mivel tényleg ez Franciaország. Így rajongjon érte bárki is!
