Európának és az Egyesült Államoknak egyaránt be kell látnia, hogy a Moszkva provokációjától való félelmünk az, ami végül is megbízhatóan provokálja Moszkvát – jelentette ki a Politico európai kiadásában Andrew Chakhoyan az Amszterdami Egyetem tudományos igazgatója.

Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!


Chakhoyan korábban az Egyesült Államok kormányában dolgozott, és a Világgazdasági Fórum regionális kormányzati ügyeit felügyelte (Ukrajnával és Oroszországgal kapcsolatban), és ezzel arra utal, hogy eljött az idő, amikor a Nyugatnak mindent és tényleg bármit be kell vetnie, hogy legyőzze Oroszországot.

Részletek a cikkből – kommentárokkal:

Néhány hónappal ezelőtt Volodimir Zelenszkij ukrán elnök hangot adott a rideg igazságnak: „Partnereink attól tartanak, hogy Oroszország elveszíti ezt a háborút”. Természetesen nem a kollektív Nyugat a hibás azért, hogy Oroszország háborút indított, de fel kell ismernünk, hogy mindannyiunkra szükség lesz ahhoz, hogy véget vessünk neki – és hogy ezt a közös felelősséget Ukrajnára hárítani erkölcsileg tarthatatlan, valamint stratégiailag is megalapozatlan.

De bizony a Nyugat felelőssége ez a háború is, akárcsak egy sor másik Ázsiában, Afrikában, és mindegyiknek ugyanaz a mozgatórúgója: a globális hegemóniára való törekvés. Hogy mást ne mondjunk, a Nyugaton senki nem elégedett és elégszik meg a „liberalizmus egy államban” modelljével.

A hidegháború végén a szabad világ kifújta magát. A kommunizmust legyőztük, a probléma megoldódott. Moszkva fenyegetése azonban Frankenstein-államként gyarmati ambícióiban rejlett, nem pedig ideológiájában. (…) Oroszország az örökös terjeszkedésre támaszkodik. A szomszédos államokba való betörései nem anomáliák, hanem történelmi minták. Moszkva legitimitása és törékeny birodalmának stabilitása a hódítás és uralom véget nem érő ciklusában gyökerezik, amely az erőszakon, más nemzetek történelmének kisajátításán és az emberek leigázásán alapul.

Ez egy óriási hazugság. A Romanovok alatt a cári Oroszország keletfelé kitöltötte a hatalmi vákuumot, amíg el nem érte természetes határát a Csendes-óceánnál. Délen szintén természetes határokat keresett: a Kaukázust. Ami a nyugati elmozdulását vagy a perzsiai betörését illeti, ne feledjük: Lengyelország felosztására a poroszok és az osztrákok, Perzsiáéra a britek hívták meg.


A Szovjetunió a második világháború idején, illetve után szintén a Nyugat meghívására tette be a lábát Kelet-Közép-Európába. Azért cserébe, hogy elképesztő véráldozatot vállalt, és éveken át szinte egymaga viselte a náci Németországgal és szövetségeseivel vívott háború legsúlyosabb terheit, Washington és London oda dobtak neki mindent az Elbáig.

1989-1991-ben pedig Moszkva békésen elengedte nemcsak a régiós országokat, de még a szovjet tagköztársaságokat is – összhangban a Szovjetunió alkotmányával!

Saját felelősségünkre félreértjük és igazoljuk Oroszországot. És bármilyen bizarrul hangzik is, ezt buzgón tesszük, a nyomasztó bizonyítékok ellenére, annak ellenére, hogy egyértelmű és jelenvaló veszélyt jelent nemcsak Ukrajnára, hanem az egész világra és paradox módon saját népére is.

Nem. Az egész világra nézve kizárólag az USA jelent veszélyt. Az USA jelenleg az egyetlen szuperhatalom, és az egyetlen olyan, amely ideológiát exportál, sőt, a hatalmi céljaival összhangban, újra és újra fölrúgva a status quo-t, erőszakosan terjeszkedik, kormányokat buktat meg és háborúkat vezet más államok ellen.

Oroszország belesimult az 1990 utáni világrendbe, és egyetlen vörös vonalat húzott: a volt Szovjetunió területét nem kebelezheti be a Nyugat. A rugalmasságát mutatja, hogy a Baltikum esetében még engedett. Ukrajna és Grúzia esetében viszont már nem, de előre be is jelentette, hogy nem fog.

Gabrielius Landsbergis litván külügyminiszter mondta a legjobban: „Kit érdekel, mit tenne Putyin, ha Oroszország veszítene? Inkább azzal kellene törődnünk, hogy mit tenne, ha Oroszország győzne”.

Persze, ki érdekelnek a következmények. Az USA-t nem érdekelték a következmények, amikor a saját csatlósaival sietve lebontatta a gyarmati rendszerüket. Az eredmény: káosz és véget nem érő háború sora Afrikában.

A Nyugatot nem érdekelték a következmények Afganisztánban: az eredmény a tálibok hatalomra kerülése – kétszer. A Nyugatot nem érdekelték a következmények Irak és tíz évvel később Szíria szétverésekor: az eredmény a történelem egyik legnagyobb menekültválsága és az ISIS felemelkedése. A Nyugatot soha nem érdeklik a következmények, mert azoknak az árát nem elsősorban az USA, és még csak nem is a csatlósai fizetik meg, viszont a világfelforduláson is jól lehet keresni…


Most Oroszország agressziót követ el, Ukrajna pedig a szabadságot védi. Mindeközben a globális közösség tétovázik, habozik és sok esetben elárulja. Hogyhogy nem látjuk tetteink kegyetlenségét – segítünk Ukrajnának tartani a vonalat, de nem eléggé ahhoz, hogy kiűzzük az agresszort? Nem háríthatjuk el ezt a problémát: Moszkva nem fog leállni, amíg mi meg nem állítjuk. A középutat keresni pedig téveszme.

Ukrajna a nyugati imperializmust védi. Moszkva pedig mindig leállt. Betartotta az egyezségek rá eső részét, azokat is, amely Európa vagy Ázsia felosztásáról szóltak. A Nyugat az, amelyik képtelen leállni, talán a kapitalizmus logikájából, a növekedés örökös hajszolásából fakadóan. Ma „csak” Ukrajna kell neki. Holnap majd Azerbajdzsán és Kazahsztán, aztán majd kitalálja, hogy „föl kell szabadítani” Csecsenföldet és Dagesztánt…

A Nyugat minden tettét az úgynevezett egyetemes értékek védelmével próbálja igazolni. Az egyetemes azt jelenti, hogy mindenkire kiterjedő, és végeredményben teljesen mindegy, hogy mit akarnak az irakiak, a szírek, az afgánok, hogy kérnek-e ezekből az „értékekből” Afrikában vagy Ázsiában, ezt nem ők döntik el.

Mert az egyetemességből fakadóan ezek az ő „értékeik” is. Ha ezt nem látják be, majd a Nyugat segít, demokráciává bombázza őket, vagy a nyakukra ültet valamilyen fasisztoid rezsimet.

Hogy világos legyen, ez ugyanaz a mentalitás, mint amikor a hittérítők a konkvisztádorokkal megjelentek szerte a világban, és azt mondták: elhoztuk nektek az üdvösséget, ami mindnyájyunké. Mi, hogy nem kértek belőle, mert van saját hitetek? Jaj, dehogy nem kértek belőle, hiszen ez az egyetlen igazság, és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint azok az ágyuk ott, látjátok?

A történelem azt mutatja, hogy ha gyengeséggel és határozatlansággal találkozik Oroszország, akkor eszkalálódik, de ha erővel és határozottsággal találkozik, akkor meghátrál. (…) Miután… Ukrajna átvette az ellenőrzést több tucat kurszki város felett, az orosz tisztviselők mérsékelték a nukleáris kardcsörtetést. Putyin nem jelentett be mozgósítást, és nem is hirdetett háborút. Inkább „terrorellenes” műveletként hivatkozott az orosz erőfeszítésekre, hogy elkerülje a katonai doktrína aktiválását. …végre láthatjuk, hogyan néz ki a hatékony de-eszkaláció.

Hát, persze. Ezek szerint Napóleon gyenge volt, mert Oroszország nem hátrált meg. A náci Németország és szövetségesei gyöngék voltak, mert a Szovjetunió nem hátrált meg. Tragikus, hogy a cikk szerzője, aki született ukrán, semmit sem tud az orosz történelemről – vagy ami rosszabb: szándékosan nem vesz tudomást róla, és átveri az olvasóit.

Oroszország még az első világháborúból sem tudott „normálisan” kiszállni. Egyszerűen azért, mert a pravoszláv szellemben elképesztően mélyen gyökerezik az áldozatvállalás, és erre épített a szovjetrendszer is. Igen, ha úgy tetszik, az oroszok általában fanatikusok, akik számára az élet önmagában, nem, csak a feladat és a cél viszonyában képvisel számottevő értéket.

Ezt Nyugaton, ahol az élet értékmérője a szabadosság, a kényelem, az egyéni siker, a gazdagság soha senki nem fogja megérteni. Itt hibázott Napóleon és Hitler is: azt hitték, lehet akkora vérveszteséget okozni az oroszoknak, hogy végül feladják a harcot. De az oroszok nem így működnek.


Ha Moszkva a Nyugat tétlenségére válaszul ismét megemeli a tétet, akkor csak magunkat hibáztathatjuk. A szabad világnak méltónak kell lennie nevéhez, el kell köteleznie magát a határozott ukrán győzelem mellett, és tartós békét kell teremtenie Európában – egy olyan kontinensen, amelynek sikere a háború utáni ethoszában gyökerezik.

Aha. Szóval, legyen, ha kell ebből harmadik világháború egy olyan második világháború utáni európai ethoszért, amely nem létezik. A háború utáni (Nyugat-)Európa története ugyanis nem szól másról, csak Európa megelőző ezer évének, az ókori görögökig és rómaiakig visszanyúló európaiságnak az elárulásáról és kiárusításáról.

Az, hogy Európa – ma értelmezhetetlen. Hacsak nem annyit értünk alatta, hogy Kentucky-Alsó. Azért viszont, hogy az USA féregnyúlványa lehessünk, nem éri meghalni, de még anyagi terhet vállalni sem.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét