Az orosz állami katonai archívum feloldotta a titkosítás alól Lavrentyij Berija szovjet belügyi népbiztos egyik 1940-es levelét, amelyet Kliment Vorosilov védelmi népbiztosnak küldött. A TASZSZ által ismertetett dokumentumban arról van szó, hogy egy párizsi kém jelentése szerint a szövetségesek Legfelsőbb Katonai Tanácsa elhatározta: háborút indítanak a Szovjetunió ellen.
Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
„A Szovjetunió NKVD párizsi rezidense a következő, nem ellenőrzött adatokat jelenti: a Legfelsőbb Katonai Tanács legutóbbi ülésén alapvető döntés született a Szovjetunió elleni katonai akció megindításáról… A fő feladat Leningrád elfoglalása, amely a szövetségesek szerint erős csapást kell, hogy mérjen a Szovjetunióra.”
Az is szerepel a levélben, hogy a Legfelsőbb Katonai Tanács úgy döntött: kanadai csapatokat küld Finnországba, amelyekből egy hadosztály már megérkezett Nagy-Britanniába, és az lesz a feladata, hogy elfoglalja Petsamo kikötőjét. Ezt Murmanszk és Arhangelszk elleni hadműveleti bázisként tervezték felhasználni.
A jelentés szerint a Szovjetunió elleni háború lelkes támogatói a tábornokok: Ironside, Gamlen, Weygand és Gort. Elhatározták, hogy kihasználják a szovjet–finn háborút, semleges országokat vonnak bele, és nemcsak a Kaukázusból, hanem északról is csapást mérnek a Szovjetunióra.
Érdemes megemlíteni, hogy a téli háborúként ismert, finn–szovjet háborúban London és Párizs az ukrajnai háborúhoz hasonlóan hadianyaggal segítette a finneket.
A brit kormány harminc Bristol Blenheim bombázót és Gloster Gladiator vadászgépet adott el Helsinkinek. Az USA-ból Brewster B239 vadászgépeket küldtek, de már túl későn érkeztek ahhoz, hogy részt vegyenek a harci bevetéseken, és ugyanez vonatkozott tíz Hawker Hurricane I vadászgépre is.
A brit kormány kézifegyvereket és lőszert is biztosított, köztük nagyszámú Boys páncéltörő puskát 1939-ben és 1940-ben.
Franciaország is küldött repülőgépeket, köztük a Morane Saulnier M.S.406-os vadászgépet. 1940-ben egy új vadászgép, a Caudron-Renault C.714 küldése mellett döntöttek. Hat C.714-est, amelyeket korábban a lengyel légierőnek szántak, konténerekbe helyeztek, és Le Havre kikötőjébe irányítottak, hogy Finnországba szállítsák őket.
1940. március 12-én az első hat repülőgép már úton volt Finnországba, amikor a fegyverszünetről szóló hírek érkeztek.
A szállítások leállításának időpontjában tíz repülőgép Le Havre-ban konténerekben várta, hogy a hajókra emeljék, és további három repülőgép volt úton Párizsból. A francia hadsereg kézifegyvereket és lőszereket is szállított a finneknek.
Önkéntesek is részt vettek a harcokban, szintén a jelenlegi gyakorlatnak megfelelően úgy, hogy hivatalosan előbb leszereltek vagy legalábbis tartós szabadságra mentek a brit és a francia haderőből, hogy esetleges elfogásuk ne okozzon diplomáciai bonyodalmakat.
A TASZSZ által most bemutatott dokumentum azért is érdekes, mert igazolja azokat a nyugati forrásokat, amelyek régóta ismertek, de nem kaptak széles körben nyilvánosságot.
Ennek kapcsán érdemes felidézni, hogy a War Monthly, egy hadtörténeti kiadvány 1975-ben írta meg, hogy a szövetségesek 1940-ben úgy döntöttek: katonai támogatást nyújtanak Helsinkinek.
Bár – tesszük hozzá mi – Nagy-Britannia és Franciaország már háborúban állt a náci Németországgal, számottevő harctevékenységre nem került sor közöttük, a határok viszonylag békések voltak. Mondjuk ki: mindketten átverték Lengyelországot. Eszük ágában sem volt segíteni. 1939 őszén ugyan a franciák elfoglaltak néhány határmenti falut, de után azokat visszaadták a németeknek.
A War Monthly szerint ezért aztán egy 100 000 katonából és 62 bombázó repülőgépből álló, egyesített haderőt akartak összeállítani a Szovjetunió elleni intervencióhoz. A terv azonban március 5-én meghiúsult, amikor Svédország megtagadta az átkelést. Március 6-án pedig a finn elnök felhatalmazta a békedelegációt a tárgyalások megkezdésére a Szovjetunióval.
A helyzet tehát az, hogy a demokrácia és a szabad világ bajnokai lényegében készek voltak összeállni a nácikkal és a fasisztákkal, mert a Szovjetuniót nagyobb fenyegetésnek tartották.
Ma már ismert az is – többek között Wilhelm Canaris egyik életrajzában olvashatunk erről –, hogy a Barbarossa-hadművelet sikerében döntő szerepe volt a brit titkosszolgálatnak, amely átadta a britokában lévő szovjet rejtjelkulcsokat az Abwehrnek. Így a nácik a Vörös Hadsereg minden lépéséről tudtak.
Churchill valószínűleg azzal számolt, hogy a Szovjetunió legyőzése a végkimerülés határára sodorja majd a Berlin vezette szövetséget, így utána már könnyen elbánhatnak vele, s a végeredmény az angolszász imperialisták kettős győzelme lesz.
Ez nem jött össze, de a Nyugat nem is segített igazán a szovjeteket tehermentesíteni – egészen 1944 nyaráig vártak a partraszállással. Akkor már biztosra vehető volt: ha nem lépnek, Sztálint semmi sem fogja megállítani, és a Vörös Hadsereg elmasírozik az atlanti falig.
A lényeg az, hogy a britek és a franciák eredendően úgy álltak a háborúhoz, hogy attól a kontinentális riválisaik, a náci Németország ÉS a Szovjetunió bukását remélték, 1940 tavaszáig pedig az utóbbi egy fokkal talán kívánatosabb cél volt.
Itt most belemehetnénk abba, hogy ez a politika, a háború elnyújtása hogyan érlelte meg azt a dühöt, amely például Magyarország 1944-45-ös megszállásakor tömeges erőszakba és fosztogatásba csapott át, de nem akarom szaporítani a szót.
A lényeg, hogy a történelem ismétli önmagát: mert miről szól végeredményben az ukrajnai háború? A német gazdaság és Oroszország reménybeli tönkretételéről.
