Irgalmatlan gyorsan avulnak el a nyugati fegyverek az ukrajnai háborúban – erről írt a The Atlantic. Az amerikai lap szerint egy évvel ezelőtt a HIMARS volt a legnépszerűbb rendszer a csatatereken. Mára viszont az orosz rádióelektronikai hadviselés (REB) miatt a sikerességi aránya kevesebb mint 10 százalék.
Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
A cikk szerint az ukrán harcosok amiatt is panaszkodnak, hogy minden általuk kifejlesztett technikai újításra heteken belül megérkezik az orosz válasz.
Hát… emlékeztek még arra a városi legendára, hogy az amerikaiak több millió dollárt költöttek egy olyan toll kifejlesztésére, amivel az űrben is lehet írni, a szovjetek meg jót röhögtek az egészen, mert 1 kopejkáért vettek egy köteg ceruzát, és megoldották azzal a körmölni valót?
A valóság egy kicsit árnyaltabb volt ennél, de a sztori nem teljesen fals, és tökéletesen példázza a nyugati és a szovjet-orosz gondolkodásmód közti különbséget is.
Az USA a csúcstechnológiák megszállottja. Imádja a forradalmi megoldásokat, amelyeket a csilliárd dolláros közbeszerzéseket elnyerő, a megfelelő zsebekbe milliókat visszacsorgató fegyveripari komplexum futószalagon szállít Washingtonnak.
Az eredmény elképesztően látványos, a világ nagy része lenyűgözve nézi az Abmrams-ot, a Bradley-t, a Humvee-t, az F-35-öst, a fent említett HIMARS-ot és az amerikai haditengerészet legmodernebb hajóit.
Más megközelítésben viszont az amerikai hadsereg felszereléseinek közös jellemzője, hogy drágák és kényesek, nagy szakértelmet igényel a működtetésük. Az olyan háborúkhoz, amelyek lényegüket tekintve egy 3,5 perces MTV kliphez hasonlítanak, jók. A PR értékük hatalmas, növeli az USA ázsióját a világban.
Könnyű ugyanakkor belátni, hogy a hagyományos háborúkban ritkák a „stúdió körülmények”. Egy klasszikus városharcban, mint amilyet Mariupolért és Artyomovszkért (Bahmut) vívtak az oroszok, a kisebb hatótávolságú, kissé pontatlan, de esőben, hóban, fagyban és sárban egyaránt működő, olcsón tömeggyártható gépkarabély a legpraktikusabb, nem az, amelyik hat nyelvet beszél.
A németek már az első világháború során rájöttek, hogy szépek, szépek a nagy hajók, de a tengeralattjárók olcsóbbak, a torpedók pedig adott esetben pusztítóbbak bármilyen ágyúnál. Ha később Karl Dönitzre hallgatnak, a Tirpitz és a Bismarck helyett valószínűleg csak U-hajókat gyártottak volna, abból viszont annyit, amivel megroppanthatják a britek mélytengeri haderejét. És valahol a Panzerfaust is nagyobb találmány volt a Tigris tanknál…
Azt kell megérteni, hogy az olcsó nem feltétlenül jelent automatikusan gagyit, ahogy a nagy, a vagány és a high-tech sem vonja maga után, hogy az adott holmi hatékony is. A rádióelektronikai hadviselés a Szovjetunió aszimmetrikus válasza volt a ’70-es és a ’80-as évek során a NATO részéről érkező kihívásra.
Moszkvában bölcsen belátták, és persze a forráshiány, tehát az anyagi kényszer is abba az irányba terelte a döntéshozókat, hogy meg se próbáljanak lépést tartani a Nyugattal ott, ahol nem lehet. Helyette bütyköltek csúnya nagy teherautókat, brutális ólomdobozokkal a platójukon, és egy csúnya, rosszul illeszkedő, fröccsöntött műanyag kapcsolóval, amit, ha Szergej megnyom, a nyugati gépek vagy rakéták megvakulnak, akár le is potyognak az égről.
Tény, hogy ezen nem lehet dollármilliárdokat keresni. Ezért nem is fektet erre kellő hangsúlyt a kapitalista világ. Oroszország nagy örömére – tegyük hozzá.
