Az 1956-os forradalom és szabadságharc kapcsán sok mindenről megemlékezhetünk. Lehet elmélkedni az eseménytörténetről, a hősiességről, a hazafiságról. Írhatunk a sikerekről, mert első körben – ha csak néhány napra is –, de őseink kivívták a szabadságot, esetleg szomorkodhatunk a kudarc miatt is, hiszen a hatalmas szovjet hadsereg végső soron mégiscsak leverte a forradalmat. Kereshetünk párhuzamokat, vagy akár megfejthetjük, mit üzen nekünk az 1956-os forradalom és szabadságharc. Az ünnepi szónokok e megközelítések közül választanak, mi döntünk, mire helyezzük a hangsúlyt.

Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!


Úgy határoztam, hogy ezúttal egy rendhagyó és egészen újszerű megközelítést alkalmazok az ünneppel kapcsolatban. Ennek apropóját pedig az adta, hogy a buszokon, villamosokon vagy éppen metrókon utazva folyamatosan szemrevételezem a mai ifjúságot, és az évforduló kapcsán feltettem a kérdést: Vajon, ha ma is szükség lenne „pesti srácokra”, akkor lennének elegen? Lenne belőlük legalább ezer vagy akár tízezer a fővárosban? A cikk végére igyekszem valamiféle választ adni a kérdésre, de haladjunk sorjában!

Elsőként két mondást említenék meg, amelyek igazságtartalmával persze lehet vitatkozni. Az egyik szerint „régen minden jobb volt”, a másik pedig úgy szól, hogy „bezzeg a mai fiatalok”. E két gondolat mentén, ezekből kiindulva, úgy hiszem, azt azért kimondhatjuk: régen sem volt minden tökéletes. Sőt! Az oroszok ukrajnai különleges katonai művelete és a közel-keleti válság ellenére szerintem kijelenthetjük, hogy az ismert világunk talán sohasem volt olyan békés, mint manapság vagy az elmúlt évtizedekben. S az a jólét, amiben élünk a történelem korábbi évtizediben ismeretlen volt.


Annyit azonban talán kijelenthetünk, hogy a fiatal fiúk szebben beszéltek, mint manapság, és jobbak, erősebbek akartak lenni a másiknál a lányokért folytatott versenyben. Mostanában a fiúk – amellett, hogy nagyon sok esetben ordenáré trágár módon beszélnek – mintha nem akarnának okosak, ügyesek és férfiasak lenni. A többség vézna, erőtlen, és nem is akar ezen változtatni, és mintha még büszkélkednének is azzal, hogy „szerencsétlenek”. Persze az okostelefont nyomogatni zongorista ujjakkal is lehet… Sokan vannak, akiknek nem fájnak a rossz jegyek, és azzal kérkednek, hogy halmozzák az egyeseket.

Hibásnak persze nem magukat, hanem a hülye tanárt tartják. Az összeszedett különböző hátrányokra pedig egymásmnak feloldozást adnak. S amellett, hogy a fiúk nem rendelkeznek férfias külsővel, a hajuk is több mint vicces. Sokan közülük olyan sérót viselnek, mint olyan pónilovak frufruja, amelyeket áramütés ért. Nem mondom, hogy a mi időnkben nem voltak érdekes frizurák, de azért mi jobban mertünk különbözni egymástól…

Mondhatjuk persze, hogy ez csak a látszat, ami néha csal. Hajlandó vagyok én is azt hinni, hogy ez a részben önmagát kereső, okostelefonokkal, kütyükkel, energiaitallal, hamburgerrel, kólával és chipssel vagy éppen alkohollal, cigarettával és drogokkal magát sanyargató fiatalság is odaállna, ha kellene. Jó lenne azt hinni, hogy pesti srácok nemcsak voltak, hanem ma is lennének, ha kellene. Azt kívánom, sose kelljen!


HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét