Sokan kérdezték, miért kritizáljuk annyit az Egyesült Államok megválasztott elnökét. Talán azt akartuk, hogy folytatódjon a progresszív kurzus, és a szélsőbaloldali őrület exportja? A háborús uszítás? Természetesen nem. Viszont az életben semmi sem fekete-fehér, és Donald Trump nem szolgált rá a bizalmunkra.
Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
A legtöbben emlékeznek arra, hogy már az első elnöki ciklusának is úgy futott neki, hogy véget akar vetni az USA „végtelen háborúskodásának”. Lépten-nyomon ezt hangoztatta, mégis a hivatalba lépése után újabb katonákat vezényelt a konfliktuszónákba, és fokozta a csapásméréseket.
Ez különösen igaz volt Afganisztánra, ahol 2017-ről 2020-ra 330 százalékkal nőtt a légicsapások civil áldozatainak száma – az amerikai invázió és megszállás kezdete óta a 2019-es volt a második legpusztítóbb év az országan.
Tény, hogy ezek után elkezdte kivonni a csapatait, de minden pozíciót nem akart feladni: egy legalább 2500 fős különítmény hosszabb távon ott maradt volna Washington érdekeinek biztosítására, így többek között azért, hogy a szomszédos Irán érezze a törődést és a táliboknak se nyíljon ki nagyon a csipájuk…
Donald Trump a legendákkal ellentétben nem egy ravasz politikus. Meglehetősen egyszerű elvet követ, amit az 1987-ben megjelent „Az üzletkötés művészete” című könyvében a következőképpen fogalmazott meg:
„A legjobb, amit tehetsz, hogy erőből kötsz üzletet, és a lehető legnagyobb erőd, a befolyás.” Vagy más fordításban: a tőkeáttét. Ez pedig nagyon fontos, mert így válik igazán érthetővé az üzenet, ami pestiesen szólva annyi, hogy akinek a markodban tartod a golyóit, azzal bármit el tudsz fogadtatni.
Ez mozgatja Trumpot. És amikor arról beszél, hogy „America first!” akkor arra gondol, amire a hidegháborús elnökök: hogy az Egyesült Államok a „legnagyszerűbb nemzet”, amelynek elég erősnek kell lennie, hogy a világ vezetője legyen.
Ez az egyik szempont, amit érdemes figyelembe venni, amikor az ember olyanokat hall, hogy „hosszú ideje Donald Trump volt az első elnök, akinek a hivatali idejében az USA nem indított háborút”.
Valóban nem indított, mert nem volt rá szüksége, egyébként meg érthető a logikája: hogyha van egy szuperhatalom, egy megkérdőjelezhetetlen tekintély a világban, akkor kevesebb háború lesz, mert senki sem fog merni újat húzni vele. Akkor mindenkinek meg kell húznia magát.
De ez azzal is jár, hogy például Nicaraguában és Venezuelában is megpróbált kormányt buktatni. Miért? Mert úgy tartotta jónak, és ha van ereje hozzá, miért ne próbálná meg kikényszeríteni, persze a szabadságra és az emberi jogokra hivatkozva (!), hogy úgy legyen, ahogy ő jónak tartja… Továbbá ő volt az, aki – Barack Obama korábbi döntését felülbírálva – elkezdett halálos fegyvereket szállítani Ukrajnának, miközben az amerikai légierő oroszokra támadt Szíriában és a tartúszi kikötőt fenyegette.
Arról nem is beszélve, hogy zsarolással, szankciókkal rá akarta bírni Németországot az orosz földgáz- és kőolajimport leállítására, mert az orosz szénhidrogéneknek köztudottan diktatórikus bűzük van, de ami ennél is fontosabb: ha valaki az USA szövetségese akar lenni, annak az USA-val kell kereskednie, vagy azzal, akivel Washington megengedi!
Trump első elnökségét tehát nagyon is aktív és agresszív külpolitika jellemezt, és ahogy már utaltam rá, a fegyveres konfliktusokat nem elsősorban lezárni, hanem kihasználni igyekezett – méghozzá a haszonmaximalizálás elve alapján. Ahol és amikor ez szükséges volt, fokozta a nyomást, egyébként viszont anyagi és politikai megfontolásokból ódzkodott a költséges vállalkozásoktól, hiszen az amerikai választók a jólétet szeretik, a háborúkat Vietnam óta nem.
De… De a hivatali ideje alatt ennek ellenére valahogy kétszer is rekordot döntött a Pentagont költségvetése, a fegyvereladások értéke pedig a 2016-os 33,6 milliárd dollárról 2018-ra 55,6 milliárdra nőtt! Erről, végeredményben a haszonszerzésről szólt a NATO-kritikája is: megfenyegette a tagállamokat, hogy az USA a sorsukra hagyja őket, ha nem fordítják a GDP-jük legalább 2 százalékát védelmi kiadásokra.
És talán nem felesleges felidézni: Trump annak idején felmondta az atomalkut Iránnal, megölette Kászem Szolejmánit, a Forradalmi Gárda parancsnokát, és több mint 1500 szankciót vetett ki a síita államra 2018 és 2020 között. Ami a háromszorosa a Biden-adminisztráció által Oroszországgal szemben bevezetett büntetőintézkedések számának. Vagyis nem a demokraták kezdték el geopolitikai fegyverként használni a szankciókat.
Ezzel az előtörténettel – és ez még mindig csak a felszín – nem sok jóra számítunk. És baljóslatú az is, hogy a leendő kormánya egy Kína-ellenes dream team, békenagykövetnek pedig állítólag azt a Brian Hookot kérte fel, aki a „kis Bush” tanácsadója volt, amikor az úgy döntött lerohanja Afganisztánt és Irakot…
