Amióta megkezdődtek a tárgyalások az Egyesült Államok és Oroszország között, a háborúpárti ellenoldal és fizetett elemzői folyamatosan azt ismételgetik, hogy Moszkva szavára nem lehet adni, mert felrúgta a Budapesti Memorandumot. Csakhogy Ukrajna önként semlegességet vállalt, és a Föderáció a Nyugattal együtt a semleges Ukrajna szuverenitását garantálta!
Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
Ez egy nagyon fontos, de gyakran elfelejtett vagy szándékosan elhallgatott részlet az egész történetben. Ukrajna semlegességi vállalása és a hozzá kapcsolódó biztonsági garanciák képezik annak a geopolitikai keretnek az alapját, amelyben a későbbi eseményeket értelmezni lehet – vagy kellene.
1990-ben, még a Szovjetunió felbomlása előtt, Ukrajna egy nyilatkozatban rögzítette, hogy semleges státuszt kíván fenntartani, és nem csatlakozik semmilyen katonai tömbhöz. Ez a megközelítés továbbélt a függetlenségi nyilatkozatban is 1991-ben, amely nemcsak a szuverenitásról szólt, hanem egyértelműen utalt a tömegpusztító fegyverek elutasítására és a katonai blokkoktól való távolmaradásra is. Tehát, amikor Kijev visszaadta az oroszoknak az Ukrajnában tárolt nukleáris arzenált, nem lemondott valamiről, hanem teljesítette az ígéretét.
Kijevnek ez a hozzáállása kulcsszerepet játszott abban, hogy a Nyugat és Oroszország is elfogadta Ukrajna nemzetközi státuszát, vagyis a létezését önálló államként. A semlegesség vállalása – formálisan ugyan nemzetközi szerződésbe foglalva, de politikailag annál hangsúlyosabban – alapja volt annak, hogy biztonsági garanciák születtek az ország területi integritásának védelmére.
1994-ben ezek az elvek a Budapesti Memorandumban öltöttek testet. Ukrajna vállalta, hogy csatlakozik az atomsorompó-egyezményhez mint nem atomfegyverrel rendelkező állam, és lemond az ország területén maradt volt szovjet atomfegyverekről. Cserébe az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és az Orosz Föderáció kötelezettséget vállaltak arra, hogy tiszteletben tartják Ukrajna függetlenségét és határait, tartózkodnak az erőszak alkalmazásától vagy azzal való fenyegetéstől, valamint nem vetnek be atomfegyvert Ukrajna ellen.
Ugyanakkor a memorandum nem tartalmazott kötelező érvényű katonai segítségnyújtási kötelezettséget, ami később jogi és politikai gyengeségként is értékelhetővé vált, de ez most mellékes. Ami fontos, hogy a memorandum egy elvi nyilatkozat volt, ugyanakkor Kijev a későbbiekben kötelező érvényűként értelmezte Moszkva számára, és fakultatívként saját magára vonatkoztatva.
A helyzet a 2000-es években kezdett megváltozni. 2003 után, különösen a 2004-es narancsos forradalmat követően, Ukrajna egyre határozottabban közeledett a NATO-hoz. A folyamat csúcspontja a 2008-as bukaresti NATO-csúcs volt, ahol az Egyesült Államok nyíltan támogatta Ukrajna és Grúzia jövőbeli NATO-tagságát. Ezt Oroszország vörös vonalként értelmezte, és ettől kezdve a bizalmi viszony erodálódott.
2010-ben Viktor Janukovics újra deklarálta a semlegességet, de őt a Nyugat közvetlen támogatásával megdöntötték, mire válaszul 2014-ben Oroszország annektálta a Krímet. Ezt ürügyként felhasználva Ukrajna végleg feladta a semleges státuszt, és a nyugati integráció hivatalos politikává vált.
Az oroszok nyilván arra számítottak, hogy a kelet-ukrajnai polgárháború és a Krím megszállása miatt a Nyugat leveszi a kezét Kijevről, ahogy elengedték Grúziáét is, de nem ez történt. Többek között Angela Merkeltől tudjuk, hogy a szövetségesek a minszki egyezmények álcája alatt megkezdték az ukrán haderő modernizációját, és a felkészítését a szakadár népköztársaságok szétzúzására. Ennek bekövetkezése után pedig megnyílhatott volna az út a NATO-csatlakozás felé, de egyértelmű volt az is, hogy az ukrán vezetés a csatlakozástól függetlenül kész lenne beengedni az országba az atlantistákat.
Ezért eszkalálódott a válság 2022. februárjában.
A másik, amit most sulykolnak belénk, hogy jogilag és morálisan is elfogadhatatlan Ukrajna semlegességvállalásra kényszerítése. A fentiekkel talán ezt is sikerült megválaszolni: a ’90-es évek elején a Nyugat is egyetértett azzal, hogy Ukrajna létének alapfeltétele az ország el nem kötelezett státusza. Egyébként meg miért hallgatnak ezek az erkölcscsőszök, amikor az USA és az EU az önként vállalt keleti partnerség miatt szankcionál vagy támad meg országokat?!
Összegzésül tehát elmondható, hogy Ukrajna valóban semlegességet vállalt a ’90-es években, és ez a háttér elválaszthatatlan része volt annak, hogy biztonsági garanciákat kapott. A későbbi nyugati közeledés nem volt jogellenes, de sértette azt a geopolitikai konszenzust, amelyben ezek a garanciák megszülettek. Ennek az elfelejtése vagy szándékos elhallgatása gyakori, pedig az események értelmezésének kulcsa éppen ebben a kontextusban rejlik – nemcsak jogi, hanem geopolitikai realitások szerint is kellene vizsgálni a történteket.
