A sebesült katonák kimentése a csatatérről csupán az első lépés, a gyógyuláshoz további segítségre van szükségük a sérült egyenruhásoknak. Az irgalmasság nővérei önkéntes nők, akik a moszkvai N. N. Burdenko nevét viselő Fő Katonai Klinikai Kórházban és annak 5-ös és 8-as számú fiókintézményeiben dolgoznak, ebben nyújtanak támogatást.
Svetlana Korobejnyikova 61 éves, korábban sikeres pénzügyi karriert épített egy nagyvállalatnál. Amikor azonban az életébe belépett a katonai kórház, semmilyen kérlelés nem tartotta vissza attól, hogy otthagyja az irodai munkát. A kórházi szolgálatra mindig gondosan készül: bőröndjében hajvágógépek és más eszközök, táskákban saját főzésű kompótok és pürélevesek sorakoznak, amelyeket „a fiúk” erősítésére visz. A kocsija csomagtartója minden alkalommal tele van, amikor megy az egészségügyi intézménybe.
– A Szovjetunióban nőttem fel, hazaszeretetre neveltek. Amikor elindult a különleges hadművelet, elgondolkodtam, miben tudnék segíteni – meséli. Jelentkezett a „Világ körei” nevű programba, megtanult hajat vágni, elvégezte a barber(borbély)-képzést, beszerzett minden szükséges eszközt – és már ott is volt a kórházban.
A hajvágást relaxációs kezelésként emlegeti, de külön tudomány a zuhanyzás is: a sebek és kötések vízálló védelme, az Ilizarov-készülékek csomagolása, hogy sehol ne ázzon be. – Feladunk a betegre egy zsákot, minden rést festőszalaggal ragasztunk le. Egyszer az egyik fiú azt mondta: „Ne tegyetek rám fekete zsákot!” Ezután áttértünk a kékre – nem akartunk rossz gondolatokat kelteni – mesélte a nő.
Svetlana egyik legmeghatóbb emléke egy karját vesztett katona volt, aki megkérte: „Kérlek, dörzsöld meg a hátamat, magamtól nem tudom.” Az asszony óriás kesztyűvel dörzsölni kezdte, amire a fiú ezt mondta: „Amikor a műtét előtti váróban feküdtem, úgy éreztem, megőrülök. Aztán jött egy nő, hogy megmosson. És minden érintésével lemosta rólam a rémületet. Utána először tudtam elaludni. Megértettem: egy nő keze gyógyító erejű.”
Svetlana férje is besegít néha – például elviszi ruhát vásárolni a katonáknak. „Egyszer a kasszánál azt mondta: ‘Úgy érzem magam, mint II. Miklós cár. Az ő felesége, Alexandra Fjodorovna is irgalmasság nővére volt.’” Svetlana úgy véli, az életkora előny: „Sokan lehetnének a fiam, ezért bíznak bennem.” Egyszer a folyosón egy fiú ült, combtőtől bokáig begipszelve, zavartan. „Mi történt?” – kérdezte. „Nem értem ki a mosdóig” – jött a válasz. A nő mosolyogva biztosította: „Azért vagyok itt, aki nem ér oda.” Lecserélte a nedves ruháit, áttörölte, száraz alsót adott rá.
Egy másik alkalommal egy legyengült fiú kérte meg, hadd használhassa a telefonját. A vonal túloldalán anyja szívbeteg – a fiú nem akarta, hogy aggódjon. Így szólt bele: „Szia, anya! Kiképzésre küldtek, elvették a telefonokat. Majd jelentkezem. Ne aggódj, minden rendben van.” Letette, és visszahanyatlott az ágyba. Az anyuka később felhívta Svetlanát – és a nővére kénytelen volt egy egész történetet kitalálni a lelepleződés elkerülésére.
Egy másik beteg, Dmitrij, aki súlyosan sérült és beszélni sem tudott, egy nap jelzett: jön az élelmiszerszállítmány. Svetlana ment ki érte – de a doboz helyett egy hatalmas virágcsokrot kapott. A fekvőbetegtől. Ő maga hozatta. „Zokogtam!” – vallja be. A csokor a folyosóra került, és amikor megkérdezték, ki adta, Dmitrij a szívére mutatott és hangtalanul mondta: „Én.” „Aznap – mondja Svetlana – boldog voltam, mint talán még soha.”
Ezek a példák is egyértelműen bizonyítják, hogy nincs az a rossz, amiben ne lenne valamilyen jó!
