A háború maga borzalom, de a legnagyobb szörnyűségek közepette is történhetnek emberi dolgok. A Komszomolszkaja Pravda című lap írt arról, hogy 2023 novemberének végén, a Donyecki Népköztársaság területén fekvő Klescsijevka falunál tűzharcba keveredett egy ukrán felderítő-diverzáns egységgel két katona: a „Nato” hívónevű közkatona és „Bátya”, egy gépesített lövészzászlóalj helyettes szakaszparancsnoka.
A harc során a katonáknak szét kellett válniuk, hogy visszaverjék az ellenséget. Amikor megvirradt, „Nato” nem találta társát, és azt hitte, „Bátya” elesett.
Nem sokkal később azonban egy újságcikkben olvasott egy hőstettről, amelynek elkövetője ugyanazt a hívójelet viselte, ő az 58 éves Anatolij Batyenko volt a szibériai Karaszuk városából. A cikk szerint, miután dróntámadás érte őket, Anatolij egy gránát robbanását testével fedte le, hogy megvédje bajtársait. Ám a csodával határos módon túlélte. Ez reményt adott „Nato”-nak, hogy talán újra megtalálhatja elveszettnek hitt barátját.
Julija Batyenko, „Bátya” lánya, a Komszomolszkaja Pravda című lapnak mesélt arról, hogyan élte túl az apja a robbanást, és hogyan tért vissza hozzájuk, ahogy ígérte. Júlia és húga, Natalja nehéz éveken vannak túl, az elmúlt időszakban szinte minden közeli hozzátartozójukat elveszítették, köztük az édesanyjukat is.
2023 őszén, nagyapjuk temetése után édesapjuk közölte velük: elmegy harcolni. – Próbáltuk lebeszélni, hisz ketten maradtunk, de azt mondta: „Ott nagyobb szükség van rám.” Egy hónappal később derült ki, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül már alá is írta a szerződését – mesélte Júlia.
A fronton töltött idő alatt az apa rendszeresen hírt adott magáról. Egy alkalommal azonban kilenc napra teljesen megszakadt a kapcsolat. Akkor Júliának különös álma volt. – Mintha anya rontott volna be a szobába egy pohár vízzel. Letette az asztalra, és azt mondta: „Mit alszol? Apának víz kell!” – emlékezett vissza Julija.
– Felriadtam, és perceken belül üzenetet kaptam, hogy apa a moszkvai Visnyevszkij kórházban fekszik. Először nem hittem el, de felhívtam a kórházat, és megerősítették. Nem sokkal később apa is visszahívott. Alig tudott beszélni, a végén csak ennyit mondott: „Lányom, víz kell…” Libabőrös lettem – idézte fel a történteket.
Anatolij Batyenko súlyos sérülésekkel került a kórházba: a gránátra vetette magát, hogy megmentse hét fiatalabb bajtársát, akik akár a fiai is lehetnének. Megsérült a veséje, mája, gyomra és lépe, szilánkok maradtak a tüdejében, de csodával határos módon a szíve sértetlen maradt. Julija Szibériából Moszkvába repült, húga pedig Rosztovból érkezett. Együtt ápolták ágyhoz kötött apjukat.
– Most már itthon vagyunk Novoszibirszkben, és épp rokkantsági státuszát intézzük. Talán megkapja a második csoportos rokkantságot – mondták.
Szergej Szofronov, azaz „Nato” majdnem egy évig azt hitte, hogy társa meghalt. Már első közös bevetésükön megérezte, hogy „Bátya” egy igazán megbízható ember.
– Az volt a feladatunk, hogy elfoglaljuk a vasúti átkelőt Klescsijevka közelében. Elfoglaltuk a pozíciókat, és vártuk a parancsot. Az idő szörnyű volt, se madárcsicsergés, se tüzérségi zaj. Aztán a rádióban jelentették, hogy az ellenség az átkelő túloldalán van – mesélte „Nato” a „Keresem a társaimat” című műsorban. A harc 12 órán át tartott. Este hét felé, amikor sötétedett, az ukrán alakulat visszavonult. Klescsijevka környéke tele van árkokkal és szintkülönbségekkel, a katonák napokat is tölthetnek úgy, hogy ki sem dugják a fejüket.
– Elkezdődött a tüzérségi támadás, és szét is szóródtunk az árkokban. Éjjel még váltottunk szót, de reggel, amikor megkaptuk a visszavonulási parancsot, „Bátya” már nem volt ott. Én egész éjszaka egy „rókalyukban” bujkáltam a hóban és vízben, már nem éreztem a lábaimat. Amikor jött a parancs a visszavonulásra, fizikailag képtelen voltam elindulni. Két óra múlva jött értünk a századparancsnok – mondta.
Majd azzal folytatta: – Engem megtalált, „Bátyát” viszont nem tudtuk elérni. Elindultunk nélküle. Ahogy kiléptünk a biztonságos zónából, aknatalálat ért minket. Hat szilánksérülést szereztem, a vállamtól a talpamig. De Istennek hála, túléltük.
Mint kiderült, „Bátya” is túlélte a bevetést. – Az egységük egy éven át próbálta elfoglalni a magaslatot Klescsijevka mellett. Apám akkor egy másik árkon keresztül jutott el oda, elkerülve a társát. A harc zajában hiába kiabáltak egymásnak, nem hallották egymást. Ezért a bevetésért apám megkapta a Bátorság Érdemrendet. Egy héttel később egy másik csapattal ment ki, ahol megtörtént a gránátos eset – mesélte Julija.
Másfél évvel az események után „Nato” és „Bátya” ismét találkoztak – ezúttal a „Keresem a társaimat” című tévéműsorban. Anatolij Batyenko lányával, Julijával érkezett a stúdióba, ahol a két veterán azonnal felismerte egymást a szemükből. Most „Bátya” szeretné megtalálni azokat a katonákat, akiket megmentett a gránát robbanásától.
