A sebesült katonák kimentése a csatatérről csupán az első lépés, a gyógyuláshoz további segítségre van szükségük a sérült egyenruhásoknak. Az irgalmasság nővérei, akikről a Komszomolszkaja Pravda közölt riportot, önkéntes nők, akik a moszkvai N. N. Burdenko nevét viselő Fő Katonai Klinikai Kórházban és annak 5-ös és 8-as számú fiókintézményeiben dolgoznak, ebben nyújtanak támogatást.
Alekszandra Zsuravlova 36 éves, történész végzettségű. A Moszkvai Pedagógiai Állami Egyetemen végzett, majd ugyanott dolgozott a felvételi bizottságban, jelenleg kutatómunkával foglalkozik. Ő maga is súlyos veszteséget élt át: férje, Vlagyimir Zsuravlov 2022 októberében vonult be, és 2023 őszén esett el a fronton. Több mint hét évet töltöttek együtt, gyerekük nem született. Szása először akkor lépett be kórházba, amikor férje, Vologya odakerült – betegség miatt, nem sérülés következtében. Ekkor ismerkedett meg a kórházi légkörrel, és hamarosan tudomást szerzett az irgalmasság nővéreinek képzéséről, amire jelentkezett is.
– A hétköznapi életben nem is gondolunk bele, milyen nehéz lehet valakit megmosdatni vagy megborotválni – magyarázza Sása. – De ha egy mozgásképtelen embernek segítesz, ez már tudomány. Megtanulható a kézzel végzett munka, de az, hogy hogyan teremts bizalmat ismeretlen emberekkel, az már lélekmunka – folytatta a nő.
Az első kórházi nap után tudta: innen már nem megy el. A törés akkor következett be, amikor Vologya elesett. A temetés után már özvegyként lépte át a kórház küszöbét. Azt hitte, a fájdalmat ismerők közt könnyebb lesz. De szinte megszűnt beszélni, és hallani is. Csak mechanikusan végezte a feladatokat.
A mentorok pihenőt javasoltak, de Szása tudta: ha most enged, végleg összeroppan. Ekkor minden üzenetküldő alkalmazásban a férje hívójelére cserélte a nevét: „Zsura”. Szása–„Zsura”. Így maradt a kórházban, hogy újra élőnek érezhesse magát. Egyszer egy katona üzent neki: „Szása, szeretném, ha te nyírnál meg. Megteszed?” De a hajvágás mindig beszélgetéssel jár – ő viszont még nem tudott beszélgetni. Átadta a feladatot a társának.
– Egyszer hazafelé a vonaton újra lejátszottam magamban a kórházi történeteket – meséli. – És azon az estén éreztem először: a talaj újra szilárd a lábam alatt – folytatta. Azóta ismét „szolgálatban van”, és csak ennyit kér: „Ne rémíts meg, Uram, a bajjal – inkább ihless meg irgalommal.”
Azt gondolnánk, hogy a háború kizárólag a lövészárkokban dől el, pedig nem így van. Sok múlik azon is, hogy a felek milyen gyorsan tudják meggyógyítani a sérültjeiket, és hogy azok, akik testileg rendbejönnek, lelkileg is épek lesznek-e. Ez a harcok, de főleg a háború utáni időszak szempontjából hihetetlenül fontos! S a Szásához hasonló nővérek ebben tudnak hihetetlenül sokat segíteni.
