A sebesült katonák kimentése a csatatérről csupán az első lépés, a gyógyuláshoz további segítségre van szükségük a sérült egyenruhásoknak. Az irgalmasság nővérei önkéntes nők, akik a moszkvai N. N. Burdenko nevét viselő Fő Katonai Klinikai Kórházban és annak 5-ös és 8-as számú fiókintézményeiben dolgoznak, ebben nyújtanak támogatást.
Irina Goncsarova 61 éves. Szociális és egészségügyi területen dolgozott, de másfél évvel ezelőtt egy kalinyingrádi utazás után úgy döntött, belép az irgalmasság nővérei közé. Egy szállodában lakott, ahol az egyik szobából hangos káromkodás hallatszott. Irina – aki egyszerre önkéntes, orvos és pszichológus – bekopogott. Egy részeg, mankós férfi tántorgott ki az ajtón.
– Alig bírtam betámogatni az ágyba – emlékezik vissza. – Leszidtam, aztán a mellkasára tettem a kezem, és azt mondtam: „Te egy klassz srác vagy, és jó lelked van.”
A férfit Romannak hívták. A kórházi kezelés után próbálta elütni az időt, mielőtt visszatér a frontra. A kötései mocskosak voltak, a lába vérzett. Egyedül nem boldogult. Irina újrakötözte, reggel visszatért hozzá: „Éhes vagy?” – kérdezte. „Te gondoskodsz rólam, én meg mosdatlan és koszos vagyok” – felelte szégyenkezve Roman. Irina segített neki lezuhanyozni, a mesterlövész alig állt a lábán. Miután visszatért Moszkvába, Irina elvégezte az irgalmasság nővérei képzést, és belépett a szolgálati beosztásba.
– Egy fiú lépét el kellett távolítani, mert egy golyó akadt meg benne. Nagyon félt. Megfogtam a kezét, azt mondtam: „Csukd be a szemed.” Elkezdett verseket mondani, így a fiatalember megnyugodott. Egyszer Irina egy vonaton találkozott egy SZVO-katona fiatalemberrel, Szergejjel. Részeg volt, zavartan viselkedett.
– Megfogtam a kezét, belenéztem a szemébe és azt mondtam: ‘Szergej, te jó ember vagy.’ Elkezdett sírni. – Emlékszem rád. Te jöttél hozzánk Szimferopolba a kórházba és adtál nekem egy narancsot – mondta a férfi. Irina nem vitatkozott. Megsimogatta a fejét, elaltatta. Egy másik alkalommal egy katonának az anyákról szóló verseit olvasta, amikor egy másik fiú az emeletes ágy tetejéről megszólalt: „Ismerem ezt az imát. Mi is ezt mondjuk el a csaták előtt.” Irina akkor értette meg: nemcsak a szavak számítanak, hanem a hang, a jelenlét, a szándék.
Egy különleges eset örökre megváltoztatta a férje hozzáállását a szolgálatához. – A férjem katonai tolmács. Kezdetben nem örült a kórházi munkámnak. Egyszer együtt utaztunk Donyeckbe az anyósa temetésére. Az utasok fele valahogy érintett volt a háborúban. Éjjel egy kiabálás rázta fel a vonatot: „Fáj! Ne nyúljatok hozzám!” Egy fiatal fiú ordított, vérzett a csonkja. A kalauz orvost keresett.
A férjem felsóhajtott, tudta, engem nem lehet visszatartani. Egyből előkerültek a kötszerek, kesztyűk. A fiút Zsenyának hívták – mesélte a nő. Irina ellátta a sebet, majd felajánlotta, hogy felolvas neki. Zsenya megnyugodott. A vonat főkalauza később odament a férjéhez: „Nagyon hálás vagyok a feleségéért.” Ekkor a férj azt mondta: „Büszke vagyok rád. Elmehetsz bármelyik kórházba, ahova csak hívnak. Szükségük van rád.”
Irina mindig mosollyal lép be a kórtermekbe: „Angyalaim, sziasztok! Miben segíthetek?” Telefonjában külön mappában tárolja a korábbi betegei képeit, SZVO-jelzéssel. Aki segít felépülni, gyakran családtaggá válik. Minden ismeretlen számra felveszi a telefont: „Hátha épp valakinek most van szüksége segítségre.”
– Olyan vagyok, mint egy párna, amibe kisírhatják magukat – mondja Irina. – Mesélnek arról, hány barátjukat vesztették el, mennyire féltek, hogyan próbáltak túlélni. Az egyik fiú nyolc napig kúszott, áttört hassal, törött karokkal. Egy másik négy napig kaparta ki magát a föld alól, miután eltemette egy robbanás. Súlyosan sérülten, víz és élelem nélkül. Ez a fronton volt. De a kórházban már nem mindenkinek van ereje harcolni. Elfáradnak, azt hiszik, nincs értelme…
Motiválni kell őket. Ez nem szerepel az elvárások között. De máshogy nem lehet – emelte ki az asszony.
Teréz anya mondta egykoron: „Ebben az életben nem tehetünk nagy dolgokat. Csak kis dolgokat tehetünk, nagy szeretettel.” Úgy hiszem, hogy ez Irina esetében is teljes mértékben igaz. Legfeljebb annyi, hogy ezek a kis dolgok igenis nagyok!
