Van, amikor a valóság jobb, mint egy szatíra: ilyen volt például az a kongresszusi meghallgatás, ahol az Egyesült Államok kereskedelmi minisztere komoly arccal próbálta megmagyarázni, miért lenne célszerű banánt „belföldön termelni”.
Június 5-én az amerikai képviselőház költségvetési bizottságának meghallgatásán feszült hangulat alakult ki a Trump-i kereskedelempolitikáról. A vita középpontjában az állt, hogy az Egyesült Államok vámokkal próbálja újrapozicionálni magát a nemzetközi rendben, csakhogy ez a fogyasztói árak emelkedésével jár. Madeleine Dean pennsylvaniai képviselő példaként azt hozta fel: az amerikaiak által nap mint nap vásárolt banán ára a Walmartban úgy elszállt, hogy sok család ma már nem engedheti meg magának.
Dean kifogásolta, hogy miközben Trump korábban a megélhetési költségek csökkentését ígérte, az új vámstratégia pontosan az ellenkező hatást váltja ki. Egy banánt emelt a magasba, és megkérdezte Howard Lutnick kereskedelmi minisztertől: mennyi ennek a gyümölcsnek a vámja? Lutnick válasza szerint „általában tíz százalék”, majd hozzátette: „ha az Egyesült Államokban termeljük, akkor nincs rá vám.”
Dean erre határozottan válaszolt: „De mi nem tudunk banánt termeszteni az Egyesült Államokban.” A miniszter azonban hajthatatlan maradt, és megismételte, hogy „aki itthon termel, az nem fizet vámot.” A képviselő asszony kénytelen volt kétszer is hangsúlyozni: „Mi nem tudunk banánt termelni.”
És valóban. A trópusi éghajlatra érzékeny gyümölcs nem igazán érzi jól magát a pennsylvaniai hegyek között, ahogy Montanában sem érleli be a félsivatagos szél a fürtöket. Az USA évi több millió tonnás banánfogyasztását szinte teljes egészében importból fedezi, főként Latin-Amerikából. Guatemala, Ecuador, Honduras és Costa Rica trópusi ültetvényeiről kerül a gyümölcs a Walmart polcaira.
Ez a jelenet jól példázza az új, agresszív amerikai vámstratégia zavaros logikáját.
Az USA „kiegyensúlyozottabb kereskedelmet” hirdet, de ez alatt nem szimmetrikus vámstruktúrát ért, hanem azt, hogy a másik fél engedjen többet. Trump és Lutnick elvárása szerint például Vietnámnak nullára kéne csökkentenie a vámokat, miközben Amerika nem ígér semmit cserébe. A banán példája azt mutatja: nem a valóság formálja a politikát, hanem a politika próbálja megtörni a valóság ellenállását.
Természetesen a kereskedelempolitika bonyolult műfaj, és nem is lenne meglepő, ha egy-egy példát a politika túlzó metaforaként használna. Csakhogy itt nem metaforáról van szó, hanem komolyan vett javaslatról. A banán – mint politikai jelkép – bekerült az amerikai gazdasági diskurzusba. A képviselők a banánon keresztül próbálják elmagyarázni a vámok inflációs hatását. A Trump-adminisztráció viszont a banánt is hazahozná, ha lehetne.
Ha nem lehet, hát… legalább próbáljuk meg!
A szituáció – minden bizarrsága ellenére – ismerős lehet a magyar nézők számára is. Aki nem látta, az is ismeri A tanú című film örökbecsű jelenetét, ahol a Rákosi-korszak büszkén mutogatja a hazai narancstermesztés első „sikerét”. Az eredmény: kicsit kicsi, kicsit savanyú, de a miénk. Most, 2025-ben, az Egyesült Államok is hasonló stádiumba ért. Az amerikai banán még sehol sincs, de az eszme már megszületett. És a végeredmény garantáltan olyan sárga és keserű lesz, mint Trump.
