Félve írjuk le, hogy jelen állás szerint július 19-én indulhat az ISS-re Kapu Tibor, a második magyar űrhajós. De így tettek az Axiom–4 misszió koordinátorai is, akik rutinosan úgy fogalmaztak: „legkorábban”.
A fellövés időpontját 2024 ősze óta sorra jelölik ki, majd tolják el újra és újra. A legutóbbi eset után azzal nyugtattak mindenkit, hogy „június mellett júliusban is vannak időablakok”. Csak nehogy aztán majd egy „talán ősszel” legyen a vége…
Persze, fő a biztonság. Senki nem vitatja, hogy az emberélet védelme mindennél fontosabb. Viszont ennyi hiba, elnapolt visszaszámlálás után talán ideje feltenni a kérdést: tényleg jó partnert választottunk?
A legutóbbi, 2025. júniusi halasztás indoka az volt, hogy a SpaceX Falcon 9 hordozóeszközénél üzemanyag-szivárgást észleltek. Nem egy, nem két nappal a céldátum előtt, hanem már korábbi tesztek során is. A hiba állítólag be lett foltozva. Aztán kiderült, hogy mégsem. Aztán kiderült, hogy még mindig nem.
A SpaceX egyik alelnöke szerint tudtak róla, próbálták megjavítani, nem sikerült, de remélték, hogy nem lesz baj. Ez gyakorlatilag a világ egyik legdrágább „hát ha jó lesz ez így is” típusú barkácsmegoldása – emeljük ki: az amerikaiaktól!
És ez nem egyedi eset. A közelmúlt SpaceX-es „teljesítménynaplója” valahogy úgy néz ki, mint egy amatőr rakétamodell-klub mérlegkönyve. Robbanás itt, zárlat ott, félresikerült orbitális pályára állás, törmelékes tesztkilövés – csak az élő közvetítés és a Twitter-posztok minősége állandó.
Közben nézzük meg az alternatívát, amit nem választottunk. Az orosz Szojuz: régi, ronda, strapabíró és működik. Olyan, mint egy kibelezhetetlen Lada: ha lerobban, egy franciakulccsal helyrehozható, csak félre kell állni a Plútó és a Cassiopeia között.
Ez a gép szállította az emberiséget több mint egy évtizeden át egyedüli emberes űrjárműként, miután a NASA nyugdíjazta az űrsiklókat. És nemcsak hogy szállította, hanem megbízhatóan tette ezt.
A Roszkoszmosz nem produkál szenzációs Mars-maketteket, és Elon Musk sem fogja beleszuszakolni a Tesláját a csomagtartójába, hogy kilője a világűrbe, de cserébe embereket lehet beleültetni, és azok eljutnak A-ból B-be.
De ha nem Moszkva, akkor talán… Peking? A kínai űrprogram az elmúlt három évben csendben átvette az űrszektor vezetését a gyakorlati kutatásban. A Tiangong űrállomás már rutinszerűen fogadja a legénységeket. A Shenzhou űrhajóik működnek. A Chang’e 6 mintát hozott a Hold túlsó oldaláról. A Tianwen 2 most épp egy aszteroidánál jár.
És a napokban sikeresen tesztelték egy új űrhajójukat.
Mindezt anélkül, hogy bármelyik lángra robban volna a felszállás közben, vagy utána újra kellett volna építeni a kilövőállást.
A kínai stratégia nem látványos. Nincsenek benne Mars-kolónia-szimulációk, nincs márványba vésett monológ arról, hogy az emberiség jövője más bolygókon van. Van viszont helyette stabil jelenlét, világos kutatási cél, és működő rakéták. Ennyi – és ez épp elég.
A Kapu Tibor-féle misszió nyilván nem olcsó. Magyar adófizetők millióit égetik el annak érdekében, hogy elmondhassuk: mi is ott vagyunk. És ebben önmagában nincs is semmi kivetnivaló – a világűrben való jelenlét fontos, Kármán Tódor hazájától különösen indokolt. Az űriparban pedig hatalmas pénzek vannak.
Csakhogy a kérdés az: ez a jelenlét pusztán reprezentáció, assziszt egy hóbortos milliárdos lázálmához, vagy hozzáadott érték? Egy kísérletekkel teli, tudományos, rendszeresen ismételhető magyar űrtevékenység nagyon is értelmes lenne – főleg, ha egy olyan platformon történik, ami el is indul.
Ezzel szemben most ott tartunk, hogy ha 19-én sem megy fel, az lesz a természetes végkifejlet, és a sikeres indítás önmagában áttörést jelent majd. Miközben a kínaiak folyamatosan végzik az űrbéli gyártási és egészségügyi kísérleteiket, és azt nézegetik az oroszokkal, hogy hová tegyék majd a holdi bázis napelemeit, amikor a következő évtizedben elkezdik építeni.
És ez a valóság, nem a Mars terraformálása – az, hogy stabilan jelen vagyunk az alacsony Föld körüli pályán, és ott értelmes munkát végzünk. Ezt az oroszok értették meg elsőként, amikor a Hold helyett inkább űrállomásokat kezdtek építeni. Ezt vitték tovább a kínaiak, amikor először tanultak, majd saját infrastruktúrát építettek.
Nem akarunk ünneprontóak lenni, de egyelőre úgy néz ki, sikerült kiválasztottunk egy olyan partnert, akinek vagy robban a rakétája, vagy szivárog, vagy épp csak nincs kedve repülni, de minden létező módon és platformon azt hirdeti magáról, hogy „történelmi jelentőségű” és „innovatív”.
Egy ideális világban már túl lennénk az Ax-4 fellövésén, Kapu Tibor már visszatért volna, és a következő magyar űrhajóst készítenénk fel. De mi nem egy ideális világban élünk – hanem egy olyanban, ahol az űripar legújabb játékosa PR-t csinál a tökéletlenségből, és az „újabb rakétarobbanás” már nem is hír, csak brandépítés.
Talán ideje lenne újratervezni a magyar űrpolitikát is. Nem PR-t kell vásárolni, hanem megbízható jelenlétet. És ezt – jelen állás szerint – Pekingben árulják, nem a Twitteren.