Az iráni parlament megszavazta a Hormuzi-szoros lezárását lehetővé tevő javaslatot. A döntés – egyelőre – a Nemzetbiztonsági Legfelsőbb Tanács jóváhagyására vár, de a politikai üzenet világos: ha az Egyesült Államok és Izrael nem áll le, akkor Teherán válasza a világ legfontosabb olajszállítási útvonalának blokádja lehet.
A gazdasági következmények beláthatatlanok. Napi ötmillió hordó kieső olaj, több száz dolláros hordónkénti ár, bénult biztosítási és szállítási rendszerek – és egy sor ország, amely egy hét alatt térdre kényszerülne. Az elemzők abban reménykednek, hogy Irán csak részlegesen zavarja meg a szoros forgalmát, fokozatos, de egyértelmű figyelmeztetéssel élve, ahogy azt már a ’80-as évek „tankerháborújában” is tette. De ez csak remény.
És most jön a történet legszánalmasabb része: az Egyesült Államok Kínától kér segítséget, hogy beszélje le Teheránt.
Igen, Kínától. Marco Rubio, a Trump-kormány külügyminisztere vasárnap felszólította Pekinget, hogy viselkedjen „felelős nagyhatalomként” , és próbálja meg stabilizálni a régiót. A hangnem elég kioktatóra sikeredett, de a jelenet egyértelmű. Ugyanaz az USA, amely szerint Kína felelőtlen, veszélyes, agresszív, autokratikus, és nem szabad neki beleszólnia a világ dolgaiba, most közbenjárásért pitizik Pekingnél.
És miért? Azért, mert Washington elkezdte Iránt bombázni, és az események kevesebb mint egy nap alatt kicsúsztak az irányítása alól. Most mégis jól jönne egy kínai közvetítő. Aki persze viselkedjen civilizáltan. Felelősen. Mint egy igazi nagyhatalom. Vagyis úgy, ahogy az USA képtelen!
Tényleg kár, hogy az USA pont ennek az ellenkezőjét tette: ha felelős nagyhatalomként viselkedett volna, nem engedi, hogy Netanjahu belerángassa a világot egy újabb közel-keleti pokolba. Nem bombázza meg az iráni atomlétesítményeket, miközben még saját szövetségesei sem biztosak benne, hogy Irán valóban atombombát fejleszt. És főleg: nem vág pofákat, amikor Kína bejelenti, hogy közvetítene Rijád és Teherán között, mert akkor még azt mondták: ez a kínai befolyás veszélyes. Most meg: „légy szíves, beszélj a perzsákkal, mert velünk valamiért nem állnak szóba”.
Rubio szavai egyszerre nevetségesek és tragikusak. Az USA egyetlen hét alatt képes volt a Közel-Kelet legégetőbb válságát világháborús veszéllyé eszkalálni. És amikor megérkeznek a következmények – Teherán döntésközeli helyzetben a szoros lezárásáról –, akkor jön a könyörgés Peking felé. Igen, a diplomácia nem olyan egyszerű, mint bombákat dobni az alvó emberekre. Ahhoz tudni kell késsel, villával enni.
Eközben a Trump-adminisztráció azt hangoztatja: az Egyesült Államok nem áll háborúban Iránnal, csak az iráni atomprogrammal. Ez a jogászkodás ismerős lehet: nem támadás, csak „precíziós csapás”; nem háború, csak megelőző akció. Mintha ez bármit is számítana a tönkretett térség és a globális energiarendszer szempontjából.
A legszebb: még saját táboruk is összeomlott. A republikánus elit – amely eddig vakon követte Trump minden döntését – most a demokratákkal együtt alkotmányellenességgel vádolja az elnököt, amiért kongresszusi felhatalmazás nélkül indított támadást. Ez is mutatja: már senki nem tudja, mi történik. Hát, ilyenek a tornádók – nem kímélnek semmit, ami az útjukba kerül.
Ha nem a világ energiabiztonságáról, háborús fenyegetettségről és globális gazdasági káoszról lenne szó, akkor most hátradőlnénk, és kérnénk egy jó kávét, miközben nézzük, hogyan próbálja az USA a saját árnyékát lekörözni.
De ez már nem komédia, hanem tragédia. És ahogy a Hormuzi-szoros helyzete percről percre feszültebbé válik, egyre világosabb, hogy ki az, aki tényleg nem tud mit kezdeni a nagyhatalmi felelősséggel. És az nem Kína.
