Vlagyimir Putyin orosz elnök pénteken Minszkben bejelentette, hogy Oroszország hároméves távlatban a katonai kiadások csökkentésére készül. A nyilatkozatot az MTI szerint a NATO friss döntése előzte meg, amelynek értelmében a tagállamok a GDP 5%-ára emelik a védelmi kiadásaikat – ez a szám messze felülmúlja a korábbi, 2%-os irányelvet.
Putyin a nyilatkozatában nemcsak a fegyverkezési szándékra reflektált, hanem azt is világossá tette, hogy Oroszország kész harmadik körös béketárgyalásokra is Ukrajnával.
„A NATO az Egyesült Államoktól vásárol, ez nem a mi ügyünk” – mondta az orosz elnök, majd feltette a kérdést: ha a NATO-tagállamok a katonai kiadásaikat drasztikusan növelik, miközben Oroszország csökkenti azokat, akkor vajon ki is készül valójában agresszióra?
Érdemes megjegyezni, Putyin ezzel a magjegyzésével történelmi tükröt is tartott az atlanti világ elé.
Ki kezdte a fegyverkezést?
Sokan ma is úgy gondolják, hogy a NATO a Szovjetunió fenyegetésére jött létre – de a tények mást mutatnak. A NATO-t 1949-ben alapították, míg a Varsói Szerződés csak hat évvel később, 1955-ben jött létre – épp válaszul a nyugati blokk katonai integrációjára.
Kevesen tudják azt is, hogy a Szovjetunió a ’40-es évek végén és az ’50-es évek elején több lépcsőben csökkentette a vörös hadsereg állományát, miközben javaslatokat terjesztett elő egy kollektív biztonsági rendszer kialakítására, amelyben a kelet- és nyugat-európai államok együtt vállalnának garanciát a békére. Sőt, 1954-ben a Szovjetunió jelezte, hogy csatlakozna a NATO-hoz, de az ajánlatot a Nyugat kategorikusan elutasította. Csak ezek után szervezték meg a keleti blokk katonai szövetségét!
A hidegháború későbbi szakaszában is több alkalommal Moszkva volt a leszerelések kezdeményezője. A javaslatok többségét azonban a Nyugat vagy félvállról vette, vagy a szovjet lépéseket nem követte szimmetrikus nyugati válasz. A NATO tehát mindvégig megőrizte (sőt bővítette) hadászati fölényét.
A rendszerváltás után az Orosz Föderáció részéről ismét felmerült a NATO-hoz való közeledés gondolata. Az 1990-es években Jelcin is beszélt a csatlakozás lehetőségéről. Ez azonban nem valósult meg – inkább az ellenkezője történt: a NATO fokozatosan egyre közelebb tolódott az orosz határokhoz, dacára annak, hogy Moszkva számos alkalommal figyelmeztetett: ezt fenyegetésként értelmezi.
Most ki maradt a pályán?
Putyin mostani bejelentése – a katonai kiadások csökkentésének szándéka – nemcsak tartalmi fordulat, de kommunikációs értelemben is látványos: nem Oroszország fegyverkezik, hanem a NATO. Ez a gesztus aláássa a nyugati narratívát, amelyben Moszkva a konfliktus eszkalációjának fő felelőse.
Ezzel párhuzamosan Putyin egyedül hagyta a Nyugatot egy olyan fegyverkezési versenyben, amelytől az atlantista stratégák nyilvánvalóan azt remélték, hogy Moszkva beleáll, és úgy jár majd, mint a Szovjetunió a ’80-as években: a gazdasága kimerül, a rendszer szétesik.
De a mai Oroszország nem a Szovjetunió. Ahogy egyébként a Nyugat sem az, ami egykor volt: sem gazdasági kapacitásban, sem társadalmi kohézióban nem hasonlítható a hidegháborús önmagához. A 21. századi Nyugat egy sokszorosan megosztott, gazdaságilag lassuló és politikailag kiélezett térség, ahol a háborús retorika nemcsak gazdasági, hanem morális árat is követel.
Nem kizárható, hogy Hágában a Nyugat a saját sírját ásta meg.
