A Mandiner is beszámolt arról, hogy a brit The Telegraph szerint Vlagyimir Putyin nehéz helyzetbe került az Irán elleni amerikai–izraeli támadások nyomán. A lap Rebekah Koffler cikkét idézve úgy érvel: mivel Oroszország 2025 januárjában átfogó stratégiai partnerségi szerződést írt alá Iránnal, most lépéskényszerben van, de egyelőre nem hozott konkrét katonai döntést. A szerző szerint ha Moszkva nem nyújt kézzelfogható segítséget Teheránnak, elveszíthet egy fontos szövetségest, ha viszont mégis, akkor Trump haragját kockáztatja – például Ukrajna katonai támogatásának növelését.
A gondolatmenet egyszerű és látványos: Putyin sarokba szorult, sakkot kapott, és ha nem mozdul, matt lesz belőle. Csakhogy ez az értelmezés figyelmen kívül hagy néhány kellemetlen tényt – és nem először.
Egy dal, amit újra és újra lejátszanak
Úgy tűnik, a nyugati elemzőknek, és velük együtt a magyar atlantista véleményformálóknak is egyfajta „dallamtapadása” van. Kényszeresen ismételgetik, hogy a Moszkva és Teherán közötti stratégiai megállapodás automatikusan katonai szövetséget jelent. Ez azonban nem igaz. A valóság az, hogy a 20 évre szóló egyezmény nem tartalmaz védelmi klauzulát – méghozzá nem orosz, hanem iráni kérésre.
Irán ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy az Iszlám Köztársaság el nem kötelezett állam maradjon, ami diplomáciai alapelvként a forradalom óta része külpolitikájának. A dróneladások vagy közös biztonságpolitikai egyeztetések nem jelentik azt, hogy bármelyik fél köteles lenne katonailag a másik védelmére kelni.
A globalisták lyukra futottak
A valóság inkább az, hogy ez már a harmadik eset, amikor a nyugati stratégák előre beárazzák Moszkva „reagálását”, majd értetlenül állnak az orosz visszafogottság előtt. Tavaly a kurszki betörésnél azt hitték, hogy Oroszország pánikszerűen elkezdi erőit átcsoportosítani, hogy ne tűnjön gyengének – nem tette.
Aztán jött a szíriai válság, amikor azt várták Putyintól, hogy félredob mindent Aszad megmentése érdekében – abból sem lett semmi. Most pedig az iráni atomlétesítmények elleni bombázás miatt vártak orosz beavatkozást – de Moszkva ismét nem sétált bele a csapdába.
Így marad a „B oldal”, a gyengeség mantrázása.
Pedig a stratégiai gondolkodás nem a gyengeség jele. A NATO és Oroszország számára a fő csatatér Ukrajna, és ennek megfelelően Moszkva ott koncentrálja az erőforrásait. Ez az atlantisták is tudják, és azért ilyen frusztráltak, mert tudják: ha nem sikerül Moszkva figyelmét megosztani, akkor előbb-utóbb győzni fog, és az az egész világon megváltoztatja majd az erőviszonyokat.
Iránnak is mérlegelnie kell
Ami pedig Iránt illeti: a Nyugat helyében én kevésbé Putyin tartózkodása miatt aggódnék, és sokkal inkább amiatt, hogy a NATO-tagállamok sem tudtak egységesen kiállni az izraeli–amerikai agresszió mellett. A világ túlnyomó része pedig – Kínától Latin-Amerikáig – egyértelműen elítélte az akciót, és a nemzetközi jog megsértéseként értékelte.
Kína és Oroszország azonnal teljesítette vállalt kötelezettségeit: diplomáciai támogatás, stratégiai egyeztetések, gazdasági és technológiai együttműködés. Ennél többet jelenleg nem is kívánhatott Teherán. A történtek után viszont Iránnak is döntenie kell: továbbra is kívül marad-e a blokkokon, vagy belátja végre, hogy oldalt kell választania.
Egy biztos: az orosz nukleáris szakemberek nem hagyták el Iránt, és a háború következtében Teherán kiutasította a NAÜ ellenőreit, így az atomprogram immár teljesen ellenőrizetlenül folytatódhat – ami nemcsak stratégiai, hanem politikai szinten is új helyzetet teremt a térségben.
