„Elvette az AFU lőszereit, és átadta a mi katonáinknak”: egy tízéves hős elmesélte, hogyan élt túl hét hónapot a Kurszk régióban – ezzel a címmel közölt egy nagyon érdekes cikket a KP.RU. E szerint Szergej Seglov hét hónapig nemcsak túlélte az ukrán katonák megszállását, hanem segített is az orosz katonáknak. Szergej maga mesélte el a KP.RU-nak, hogyan lettek az apjával partizánok Kurszk régióban.
Felidézték, hogy az AFU 2024. augusztus 6-án hatolt be Kurszk régió területére. Megszállás alá került Kazach’ya Loknya falu is (Szudzsától északra), ahol a kis hős élt családjával.
– Tavaly vidáman töltöttem a nyarat, a barátaimmal sétáltam az utcán, és nagyon szerettem volna megtanulni focizni! Aztán egy nap katonák érkeztek a falunkba. Eleinte senki sem értette, mi történik. A szüleim azt hitték, hogy a mieink, oroszok. Aztán észrevették, hogy ezeknek a katonáknak kék szalagok vannak a kezükön, és az interneten kezdtek információt keresni. Így tudták meg, hogy ukránok támadtak ránk. Emlékszem, hogy féltem, de csak egy kicsit, mert nem értettem, miért jöttek hozzánk ezek az emberek. Később anya és apa mindent elmagyaráztak nekem – emlékezett vissza Szergej.
A Seglov család nem tudott időben evakuálni, és hosszú hónapig élt ukrán megszállás alatt. Az ételt kemencében főzték, beszélgetésekkel töltötték az időt, volt idő játékokra is, de hamarosan Szergej felnőttként kezdett viselkedni.
– Amikor ez az egész borzalom elkezdődött, a szüleimmel át kellett költöznünk a szomszédos házba, a miénkben nem volt kályha. (…) Az idegen házban viszont volt egy igazi kályha, abban főztünk. Világítás is volt, napelemes lámpákkal világítottunk. Próbáltam szórakoztatni magam. Találtam egy működésképtelen Javelint (amerikai hordozható páncéltörő rakétarendszer), és azzal játszottam. Volt még egy műanyag géppisztolyom is, azzal mentem ki az utcára, hogy az ukránok lássák, nem félünk tőlük! – emelte ki.
A megszállás idején Szergej többször is saját szemével látta az AFU atrocitásait. A fiú állítja, látta, ahogy az ukrán katonák lelőtték az ártatlan embereket szállító autókat, és ahogy a civil lakosságot használták fedezékként a tűzharcok során. – Leginkább az egyik élelmiszer-beszerző utunk maradt meg az emlékezetemben. Az út mentén, a lámpánál rengeteg kilőtt autó állt. Mellettük holttestek hevertek – mondta a gyermek nehéz szívvel.
– Annyira sok volt, hogy nem is tudtam megszámolni, hányan voltak – tette hozzá. Az apja elmagyarázta neki, hogy az ukránok azért ölték meg őket, mert eltévedtek. – Lgovon keresztül kellett volna menniük, de az emberek eltévesztették az utat, és Szudzsán át mentek egyenesen Kurszkba – fogalmazott.
És ez még messze nem minden, amit a tízéves iskolásnak át kellett élnie. Egyszer egy gránát csapódott be a házukba, és szinte teljesen megsemmisítette.
– A házunkkal szemben állandóan ukrán tüzérségi lövegek álltak. Az AFU szándékosan úgy helyezte el azokat, hogy támadás esetén a csapás minket, a civil lakosságot érje. Még mindig emlékszem: anya a matracon feküdt az ablaknál, én valahol a közelben rohangáltam, apa a folyosón ült. És akkor hirtelen egy gránát csapódott be a tüzérségi lövegbe! Bennünket is eltalált – kiütötte az összes ablakot, összeroppantotta a tetőt. Egy forró repesz a házba is berepült. Anyám megsérült, sok vér folyt, de gyorsan felépült.
Engem Isten megóvott, nem tudom, hogy nem ért a csapás. A házat egyébként először meg akartuk javítani, de ez nehéz lesz, mert szinte semmi sem maradt belőle – folytatta Szergej.
– Az ukránok gyakran jártak házról házra, mindent ellenőriztek, elvették a telefonokat, hogy az emberek ne adjanak ki pozíciókat. De nekünk sikerült elrejtenünk az összes kütyüt! Anya és apa úgy tett, mintha a telefonjaink régiek lennének, és rég lemerültek volna, és elrejtették a jókat a pincében. Az ellenség valószínűleg lusta volt lemenni és ellenőrizni a pincét, békén hagytak minket – mondta Szergej, aki a telefonjával szó szerint mindent felvett.
– Minél több képet akartam videóra rögzíteni, ezért lefilmeztem azokat a helyeket, ahol az ukrán technika állt, és a különböző eseményeket, hogy később megmutathassam a mieinknek. És egyszerűen azért, hogy az emberek megtudják, mit művelt az AFU Kurszk régióban – mesélte a kisfiú.
Egy idő után egy orosz drón pontosan eltalálta az AFU raktárját, a hír gyorsan terjedt a környező falvak lakói között. – Apával úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a lerombolt raktár helyszínére, hátha a romok között találunk konzervet. Beléptünk egy kis vasistállóba, és ott megláttam, hogy a linóleum alatt ukrán lőszerszalagok hevernek. Azonnal megragadtam őket, betettem egy zsákba, és konzervdobozokat tette arra, hogy senki ne vegye észre.
Apámnak nem mondtam el, amíg haza nem értünk, mert sokszor mondta nekem, hogy ne foglalkozzak ilyen dolgokkal. De én csak meg akartam menteni valakit! Nagyon remélem, hogy ezzel a tettemmel legalább két orosz katona vagy civil életét megmentettem, hiszen pont ezekkel a töltényekkel ölhették volna meg őket az ukránok – mondta el Szergej.
Kazach’ya Loknya március 12-én szabadult fel. Szergej nagyon részletesen megjegyezte a nap eseményeit, mert a megszállás alatt folyamatosan arról a napról álmodozott. A falu felszabadítása után a helyi iskolában rendezték be az orosz parancsnokságot. Szergej pedig az apjával együtt odament, hogy átadja a védelmezőknek az ellopott lőszert.
– Elmentünk a parancsnokságra, és átadtam nekik a lőszerrel teli szalagokat. Elmeséltem az egész történetet, milyen félelmetes volt, hogy akkor majdnem észrevettek minket, de ezt értük tettem. Ők pedig ott álltak és csodálkoztak. Az egyik katona azt mondta nekem: „Nem értem, hogy egy kis tízéves fiú hogyan tudott elcsalni lőszert az ukránoktól”. Megköszönték, kezet fogtak velem. Nagyon elégedett voltam – emlékezett vissza Szergej.
Júniusban Szergej Seglov megkapta a „Kurszk megye védelmezője” kitüntetést. A fiú által készített videofelvételek nagy részét pedig a szülők átadták az FSZB-nek a nyomozáshoz. Most a kis hős biztonságban van, és élvezheti gondtalan gyermekkori életét. Édesapjával azt tervezik, hogy könyvben írják meg az ukrán megszállás történetét.
Röviden Szergej apja is nyilatkozott a történtekről.
– Úgy gondolom, az mentett meg minket, hogy ilyen összetételű, teljes értékű családként éltünk. Támogattuk egymást, bátorítottuk egymást. Ha én veszekedni akartam az ukránokkal, a feleségem simította a dolgokat. Natasa nagyon ügyes! Ő tárgyalt velük, mert tudott ukránul. Talán ezért nem nyúltak hozzá, bár gyakran zaklatták a többi nőt. Egy pillanatra sem lehetett egyedül hagyni, mert folyt a nyáluk. Azt hiszem, értik, mire gondolok – mondta.
Hozzátette: „Különösen kegyetlenek voltak a fiatalabbak, 25 év alattiak. Aztán teljesen megőrültek, elkezdték osztogatni az ukrán újságjaikat az összes lakosnak. Az összes cikk üzenete az volt, hogy a Kurszk régió nem kell Oroszországnak, a mi megmentőnk az ukrán hadsereg. Nem is tudom, mire számítottak.”
A család Szergejért és Szergejjel kitartott! Sikerült túlélniük az ukrán megszállást!
