Az izraeli biztonsági kabinet csütörtök éjjel jóváhagyta Benjamin Netanjahu miniszterelnök tervét, amelynek célja a Gázai övezet elfoglalása. A hivatalos közlemény szerint az izraeli hadsereg lépésenként „átvenné az irányítást” a terület fölött. A katonai vezetés, élén Éjal Zamir vezérkari főnökkel, élesen bírálta a tervet.
Zamir arra figyelmeztetett, hogy a hadsereg erőforrásai kimerülnek, a húsz még életben lévő izraeli túsz sorsa veszélybe kerülhet, és a több mint egymillió gázai lakos kitelepítése, valamint a humanitárius szempontok teljes hiánya súlyos következményekkel járhat. A vezérkari főnök és a miniszterek között több alkalommal is éles szóváltásra került sor, Zamirt a miniszterelnök körei azóta nyíltan bírálják.
A hivatalos döntésben nem szerepel a „megszállás” szó – ezt jogi megfontolásból mellőzték, mivel nemzetközi jogi felelősséget vonna maga után a civil lakosságért. Ehelyett az „uralom átvétele” kifejezést használták. Az izraeli hadsereg először Gáza városát foglalná el, ezt követnék a központi menekülttáborok. A terv értelmében a civil lakosság kitelepítését október 7-ig, a Hamász 2023-as támadásának évfordulójáig be kell fejezni, majd ostrom alá vonnák a városban maradt fegyvereseket.
A döntés nem tartalmazza a harcok leállításának lehetőségét túszalku esetén sem. A szélsőjobboldali miniszterek – Becalel Szmotrics és Itamár Bengvír – a humanitárius segélyek beengedését is ellenzik. Netanjahu az amerikai Fox Newsnak adott interjújában megerősítette: „Izrael elfoglalja az egész Gázai övezetet, majd átadja egy megfelelő módon működő civil kormánynak.”
Az, hogy az izraeli hadsereg megszállja Gázát, de közben nem nevezi annak, nem csupán nyelvi lelemény, hanem a felelősség tudatos elhárítása. Jogilag nem „megszállás”, így nem vonatkozik rá az 1949-es Genfi Egyezmény IV. jegyzőkönyve – legalábbis Izrael reményei szerint. Politikailag viszont nyilvánvaló, hogy katonai megszállás történik, csak eufemisztikus csomagolásban.
Adják magukat a „jobbnál jobb” történelmi párhuzamok, mivel Netanjahu-forgatókönyve nem új.
- Cseh–Morva Protektorátus: a náci Németország nem csatolta el a területet, „csak” védnökséget gyakorolt fölötte. Valójában teljes katonai ellenőrzés alá vonták, és német akarat szerint működött minden.
- Vichy Franciaország: látszólag független kormány, amely a megszállók érdekeit szolgálta. A megszállás költségeit és arculatát hárították egy helyi adminisztrációra.
- Salòi Köztársaság: Mussolini bábrezsimje az összeomlás után – minden valós döntést a németek hoztak. A név és a zászló olasz maradt, de a hatalom nem.
- Tiso-féle Szlovákia: formálisan független, de a nácik pórázán vezetett állam, amely végrehajtotta a deportálásokat is. Szimbolikus szuverenitás, tényleges alárendeltség.
- Magyarország 1944 után: a nyilasok hatalomra segítése a német megszállás után. Egy szélsőséges, kollaboráns rezsim, amely leplezni volt hivatott a megszállás tényét, miközben kiszolgálta a nácikat.
Izrael terve a Hamász leverésén túl egy olyan új rend létrehozására irányul, amelyben a fegyveres ellenőrzés Izrael kezében van, a humanitárius válság felelősségét pedig másra – vagy senkire – hárítják. A „megfelelő módon működő” civil kormány olyan lenne, mint a fentiek: végrehajtó, de nem döntéshozó, és a lakosság szemében aligha legitim.
A történelem azt is tanítja, hogy az ilyen konstrukciók sosem hosszú életűek, és több szenvedést, mint biztonságot hoznak. Aki ezeket a példákat ismeri, nemcsak a történelem ismétlődését, hanem a következmények tragikumát is felismeri bennük. Netanjahu terve a szenvedés és az erőszak újratermelésén kívül semmire sem jó. De hát mit is várnánk tőle? Az egész karrierjét ezekre építette.
