Megtámadhatja-e Oroszország a NATO-t? – ezzel a címmel írt véleménycikket az Index hírportálon Demkó Attila író, biztonságpolitikai szakértő, amely meglehetősen korrektre sikeredett, így azt lényegében változtatás nélkül közöljük:
Csatlakozz a Telegram-csatornánkhoz!
„Niccolò Machiavelli megfigyelése ma is igaz: egy háborút könnyű elkezdeni, de nehéz befejezni. Oroszország még az ukrajnai háborút sem fejezte be, de sokan Európában, a NATO főtitkárától a brit vezérkari főnökig már egy új orosz agressziót vizionálnak, méghozzá világháborús szintűt. December közepén a hírek orosz határsértésekről, és a NATO határaira települő 360 ezres orosz haderőről szólnak. Ez utóbbi persze álhír volt, de az, hogy gyorsan el tudott terjedni, megmutatja a nyilatkozatok által teremtett közhangulatot.
Mennyi valóság alapja lehet annak, hogy Oroszország nagyszabású támadásra készül Európa, a NATO ellen? Hogy akár már pár éven belül olyan háborúban állhatunk, mint nagyapáink és dédapáink idején? Az első megválaszolandó kérdés az, hogy van-e egyáltalán ilyen orosz szándék? Nem lehet belelátni Vlagyimir Putyin fejébe, ezért erről pusztán találgatni lehetne, ráadásul a szándék gyorsan változhat. Az elemzés kedvéért tehát tételezzük fel, hogy van.
A képlet sokkal fontosabb eleme ugyanakkor az, hogy van-e egy Európa elleni agresszióra orosz képesség? 2022-ben sokan, e sorok szerzője sem hitte el, hogy az oroszoknak megvan a szándéka a teljes körű invázióra Ukrajna ellen, de azt sem, hogy 150-200 ezer fő képes lehet a támadás sikeres végrehajtására. Mint kiderült, szándék volt, de megfelelő képesség nem, a bevetett erő nem bizonyult elégségesnek a nagyobb, bőven 200 ezer fő feletti ukrán hadsereg ellen.
Ma az orosz szárazföldi erő 90 százaléka, közel 600 ezer fő fókuszál Ukrajnára, és ez a jelentős erő sem tudta eddig a kevesebb, mint 30 millió lakosú Ukrajna fronton lévő 2–300 ezer fős haderejét megtörni, csak lassan visszaszorítani. (A fronton lévő erő természetesen nem a teljes haderő egyik ország esetében sem, a teljes orosz haderő 1,4 millió körüli, az ukrán papíron szintén milliós, a valóságban 800 ezer alatti.) Az aligha kérdés, hogy a katonailag jelentős túlerővel rendelkező Oroszország legalább egy részlegesnek mondható győzelmet ér el előbb vagy utóbb – magam 2023 eleje óta ezt tartom a legvalószínűbb forgatókönyvnek.
Ez ma már gyakorlatilag biztos, csak a „mikor” és a „milyen további áron” a kérdés. A rendkívül nagy veszteség orosz (és ukrán) oldalon szintén már most bizonyosság. 2025 végéig ez a háború minimum félmillió halálos áldozatot követelt. A szám mind a két oldalon valahol 2-300 ezer között van, az ukránnál nagyobb orosz katonai és az orosznál jóval nagyobb ukrán civil veszteségekkel.
Még ha a nyugati források általában túloznak is az orosz veszteségeket illetően, az, hogy 10 000 feletti az oroszok harckocsi és gyalogsági harcjármű vesztesége, igen valószínű. Ezer feletti ez a szám a tüzérség esetében, a 170 repülőgép és 166 helikopter pedig teljesen pontos adatnak tekinthető. Mert míg egy sérült harckocsit ki lehet javítani, egy lelőtt repülőgépet/helikoptert aligha.
Persze 4000 repülőgépből 170 megsemmisülése nem döntő csapás, a helyzet azonban az orosz légierőt tekintve problematikusabb a puszta százalékos hiánynál. Az elmúlt négy évben ugyanis sok orosz eszköz kirepülhette élettartamát, mert azt repült órákban határozzák meg, és a háborús használat nagyobb terheléssel is jár. Mindez a balesetek és meghibásodások növekvő számához fog vezetni az orosz légierőnél, olyan incidensekhez is, mint amikor például december közepén egy An-22-es szállítógép a levegőben kettétört.
Az orosz Fekete-tengeri Flotta veszteségei szintén súlyosak, akár 20 százaléknál is nagyobbak. Természetesen a sikeresen felpörgetett orosz hadiipar egy részét pótolta az elvesztett eszközöknek, de jelentős arányban letárolt, általában elavult eszközök felújításával. Kimondható tehát, hogy a 2025 év végi orosz haderő a számos fontos eszközkategóriában nem éri el a 2022-es hadsereg méretét és minőségét. Ráadásul meghalt vagy megsebesült sok ezer tiszt, sok ezer jól képzett légideszantos, akiket gyorsan nem lehet helyettesíteni.
Persze vannak olyan területek, ahol az oroszok az elmúlt, lassan négy évben erősödtek. A drónok terén az oroszok ma már felülmúlják az ukránokat, a NATO országokról nem is beszélve. Nemcsak számban, hanem minőségben és doktrinálisan is. Az orosz haderő ráadásul sokat tanult a háborúból, kinevelt egy harcedzett tisztikart.
Van tehát sok negatívum és néhány pozitívum a ma és a közeljövőben várható orosz képességeket illetően. Az orosz hadsereget talán legjobban ismerő nyugati katonai szakértő, Michael Kofman szerint a háború lezárultától számítva Oroszország legkorábban 7-10 éven belül tudja veszteségeit pótolni. Azaz, ha 2026-ban vége a konfliktusnak Ukrajnában, 2033-2036 körül fognak az oroszok ott tartani, mint 2022-ben tartottak.
De a 2022-es orosz haderő sem volt egy ligában a NATO haderejével, ha a hagyományos képességeit nézzük. Oroszország ugyanis, bár ezt sokan elfelejtik, nem a Szovjetunió vagy az első világháború előtti Orosz Birodalom. Lakossága a szovjet fele, az ország a Nyugathoz képest jóval gyengébb most, mint évszázadok óta bármikor – természetesen a nukleáris fegyverzet kivételével.
Ha tehát az objektív képességet nézzük, Oroszországnak bizonyosan nincs meg az ereje a NATO hagyományos erőkkel végrehajtott megtámadására a győzelem bármilyen reális reményében és belátható időn belül nem is lesz meg. Ez nem jelenti azt, hogy a nyugati, elsősorban európai katonai képességeket ne lenne érdemes jelentősen megerősíteni. Mert lehetnek olyan forgatókönyvek, amikor az Egyesült Államok nem tud, vagy nem akar jelentős erőt bevetni Európa védelmére.
Otto von Bismarck az 1870-es évek végén azt mondta, hogy „Oroszország sosem olyan erős, sem olyan gyenge, mint amilyennek látszik”. Ez ma is így van. A 2022-es invázió kezdeti kudarca után sok európai vezető leírta az oroszokat. Ez súlyos tévedés volt. A jelenlegi európai háborús kommunikáció viszont a ló túloldalára való átesés tipikus esete, a tények nem támasztják alá a nagyon súlyos szavakat.
Bármi is a célja ennek a láthatóan koordinált nyilatkozat-kampánynak, nem felelős, nem okos dolog a feszültséget növelni, mert nagy méretű hagyományos támadásra ugyan nem képes Oroszország a NATO ellen, de nukleáris szuperhatalom. Adott esetben tehát egy Oroszország–NATO háború szinte bizonyosan nukleáris háborúvá eszkalálódna. A „házunk”, Földünk, tele van dinamittal, jobb a nagyfokú óvatosság.”
Eddig tartott a publicisztika, amihez egyetlen rövid gondolatot fűznénk hozzá. Demkó Attiláról aligha lehet állítani, hogy oroszbarát lenne, így Moszkva szempontjából elfogultsággal vádolni dőreség lenne. Ez az elemzés mégis a Föderáció igazát támasztja alá, amely szerint eszük ágában sincs lerohanni Európát.
